ÚJSÁGHÍR A LONG ISLAND GAZETTE–BŐL

 

Egy körülbelül 25 éves fiatal férfi holttestét találták meg ma reggel Northpole mellett egy elhagyatott partszakaszon. A tetem rettenetes állapotban volt. Mr. E. Thomas Bogart orvosszakértő három kis lőtt sebet vett észre a férfi combján. A seb szélét mintha puskapor színezte volna el. A test alig nyomott ötven kilót. Az a feltételezés, hogy a fiatal férfi gyilkosság áldozata lett, a körzetben folyik a nyomozás.

 

A RÉMSÉGEK DOBOZA (Harry Olson beszámolója)

 

Már három napja nem volt mit ennem, kénytelen voltam meglátogatni a kukákat. Olykor előfordul, hogy valami értékesre bukkan az ember a szemétládákban, máskor persze nem találsz semmit; mindenesetre én módszeresen végigkutatom mindet. Az egyik oldalon felmentem az utcán, a másik oldalon meg lejöttem, és az ég adta világon semmit sem találtam, kivéve egy ócska nadrágtartót és egy doboz konzerv lazacot. Amikor az utolsó házhoz értem, megálltam, és csak bámultam. Aztán kinyúltam, és felemeltem egy dobozt. Igazán csuda egy darab volt, az oldala valami fura üvegből készült, és kis lukak voltak rajta, belül meg egy körülbelül kilenc-tíz centi átmérőjű fém doboz. Alatta egy akkora rés, amibe épp belefér egy ember keze.

Felnéztem a ház ablakaira, de senki nem figyelt, úgyhogy a kabátom alá rejtettem a dobozt, és elsiettem. – Ez valami drága cucc, arra mérget vehetsz – gondoltam. – Talán valamelyik öreg doki feldobta a talpát, és az özvegye kidobta, anélkül, hogy tanácsot kért volna. Ez igazi tudományos szerkezet, bizony, legalább egy hétre lesz hol aludnom belőle.

Alaposabban meg akartam vizsgálni, ezért kerestem egy elhagyatott helyet, ahol senki sem zavarhat meg. Ott aztán leültem egy útjelző mögé, előszedtem a kabátom alól a szerzeményemet, és tüzetesen szemügyre vettem.

Hát uram, mondhatom, nagyon érdekesnek látszott. Volt egy kis kallantyú a tetején, azt meg kellett nyomni, akkor kinyílt az oldala, valami kattant a fémdobozban, és kifényesedett az egész szerkezet,

Rögtön rájöttem, hogy a nyílásba valamit bele kell helyezni. Nem tudtam, hogy mit, de nagyon kíváncsi lettem. – A fény sem minden ok nélkül való – gondoltam. – Ez a doboz sokat ér.

Azon gondolkoztam, hogy mi történne, ha valami élőt tennék a nyílásba. Egy bozótos mellett ültem, úgyhogy gondoltam egyet, felálltam, és odamentem. Beletelt egy kis időbe, míg megszereztem, ami kellett. De amikor megfogtam, jó szorosan tartottam a hüvelyk és a mutató ujjam között, hogy ne tudjon megszökni, és még beszéltem is hozzá. – Szöcske – mondtam –, semmi bajom veled amúgy, de a tudományos elme nem lehet tekintettel a személyes érzelmekre.

Az átkozott féreg összevissza tekergett, összekente a hüvelykemet a váladékával, de nem engedtem el. Szorosan tartottam, és betettem a nyílásba. A kallantyút elfordítottam, és belestem a lukakon.

A szegény nyomorult percekig cincogott és tekergőzött, azután lassan feloldódott. Egyre áttetszőbb és áttetszőbb lett, a végén már átláttam rajta. Mikor már csak pára volt, elkezdett tekergőzni. A földre dobtam, az meg elszaladt, de gyorsabban ám, mint egy százlábú.

– Hallucinálok – mondtam magamban. – Olyasmiket látok, amik meg sem történnek.

Aztán egy nagy ostobaságot csináltam. Bedugtam a kezem a dobozba, ás elfordítottam a kallantyút. Hosszú pillanatokig semmi nem történt, aztán a kezem kezdett kihűlni. Bekukucskáltam a lukon, és attól, amit láttam elkezdtem sikoltozni, és sikítottam, sikítottam, kirántottam a kezemet a dobozból, és rohanni kezdtem, mint az őrült. A kezem tekergőző, izgő-mozgó kígyókká változott. Legalábbis elsőre kígyóknak látszottak, de később láttam, hogy puha, sárgás, gumiszerű valamik, sokkal de sokkal rosszabbak, mint a kígyó!

De még ekkor sem vesztettem el teljesen a fejemet. Legalábbis nem vesztettem el túl hosszú időre. – Ez puszta hallucináció – mondtam magamnak. – És ki fogom magamból beszélni.

Leültem egy nagy kőre, feltartottam a kezemet és alaposan szemügyre vettem. Ezer ujjam volt, mindegyik csöpögött, de akkor is kényszerítettem magam, hogy nézzem. És elkezdtem érvelni. – Térj már észre – mondtam. – Csak képzelődsz! Úgy láttam, mintha az ujjak valamivel kisebbek és szilárdabbak lennének. – Ezt az egészet csak képzeled – folytattam. – Ez tiszta ökörség. Abban a dobozban nincs semmi különös!

Hát, uram, lehet, hogy nem hiszi el, de visszabeszéltem magam az épeszűek világába. Vissza beszéltem a kezemet is, olyan lett, mint volt. A tekergőző, rángatózó csápok egyre rövidebbek, kövérebbek lettek, összetapadtak, és hamarosan újra a saját kezem volt, a saját ujjaimmal.

Akkor felálltam, és ordítani kezdtem. Szerencsére senki sem hallott meg, senki nem látta, hogy a lábujjaimon táncolok. Amikor végre kifulladtam, felkaptam a pokoli dobozkát, és elsétáltam. Egyenesen a folyónak tartottam. – Na, a mai napi szórakozás is megvolt – mondtam –, más szerencsétlen kukást te nem változtatsz medúzává!

Igen, uram, fogtam, és a folyóba hajítottam azt az ördögi szerkentyűt, de előtte még a móló palánkján darabokra törtem. Addig ütöttem, amíg már semmiben sem hasonlított az eredeti önmagához. – És ezzel véged – kiáltottam, amikor alámerült. Érmet kellett volna kapnom, uram ezért, te nem panaszkodom. Nem mindenki részesül abban a szerencsében, hogy az emberiség érdekmentes jótevőjének nevezhesse magát.

 

Clark Ashton Smith – Yoh-Vombis katakombái

 

Clark Ashton Smith (1893–1961) állandóan hadilábon állt a sci-fi kiadókkal, mert nem volt hajlandó követni a konvencionális formulákat vagy letompítani azokat a szörnyűségeket, amelyek űrjáró emberi figuráival megestek. Smith sci-fije kissé csakugyan más, mint a Weird Tales-ben közölt fantáziái, ahol élénk képzelőereje és költői szóhasználata a magazin egyik legnépszerűbb írójává tette. A Yoh-Vombis katakombái a magazin 1932-es májusi számában jelent meg, és jól érzékelteti a Smith-re oly jellemző rettenet–áhitat elegyet. Smith írásai hat novelláskötetben jelentek meg, de műveinek java a Tales of Science és az Other Dimensions című válogatásban olvashatók

 

 

Ha az orvosok diagnózisa helyes, akkor nekem már csak néhány marsi órám van hátra. Ebben a néhány órában megkísérelem egységbe foglalni – mintegy figyelmeztetésként azoknak, akik esetleg a nyomdokaimba akarnak lépni – azokat a különös és félelmes eseményeket, melyek véget vetettek kutatásainknak a Yoh-Vombis romjai között. Ha csak azt elérem, hogy elejét vegyem a további vizsgálódásoknak, erőfeszítésem már nem volt hiábavaló.

Nyolcan voltunk, mindnyájan hivatásos régészek, több-kevesebb földi és bolygóközi tapasztalattal. Ignarhból, a Mars kereskedő-metropoliszából indultunk útnak bennszülött vezetőinkkel, hogy felkeressük ezt az ősi, eonok óta elhagyatott várost. Hivatalos vezetőnk, Allan Octave azért tett szert kiemelkedő szerepére, mert mindenki másnál többet tudott a marsi régészetről, a csapat néhány más tagja pedig, mint például William Harper és Jonas Halgren számos korábbi kutatásában is vele tartottak. Én, Rodney Severn, inkább új jövevénynek számítottam, hisz akkor még alig néhány hónapja tartózkodtam csak a Marson, s földönkívüli tapasztalataim jobbára a Vénuszra korlátozódtak.

A mezítelen, spongyamellkasú ajhaik elrettentő történeteket meséltek az örök viharok kavarta hatalmas sivatagokról, melyeken keresztül kell haladni Yoh-Vombis felé, s bőkezű pénzbeli ajánlataink ellenére is nehezen találtunk vezetőket az útra. Ezért is volt kellemes meglepetés, amikor mindössze hét órányi gyaloglás után a sík, kietlen, sárgás pusztában Ignarhtól délnyugat felé, elértük a romokat.

Először az apró, távoli nap alkonyi sugarainál pillantottuk meg úti célunkat. Egy pillanatig azt hittük, hogy a kupolátlan, háromszögű tornyok és a romos monolitok valamely más, jelentéktelen várost jeleznek, és nem azt, amelyiket mi keresünk. A romok elhelyezkedése azonban – íves vonalban egy kopár domb szinte teljes hosszában –, hamar meggyőzött minket arról, hogy jó helyen járunk. A Mars egyetlen más ősi városának sem volt ilyen elrendezése, s a különös, sokteraszos támpillérek, melyek az elfeledett Anakim lépcsősoraira emlékeztettek, a Yoh-Vombist létrehozó történelem előtti faj jellegzetes kézjegyei voltak.

Láttam már a Macchu Picchu égre törő falait és a távoli Andokat csakúgy, mint Uogam óriás bástyáit a Vénusz éjszakai félgömbjének fagyos tundráin, de azok mind eltörpültek ezek mellett a falak mellett. Az egész térség távol esett azoktól az életadó csatornáktól, melyeknek hatókörén túl még az igénytelenebb állatok és növények is ritkák voltak, s csakugyan, semmiféle élőlénnyel nem találkoztunk Ignarh után. Úgy tűnt, hogy itt, a megkövesedett sterilitásban, az örök, puszta magányban nem is létezhet élet.

Azt hiszem, mindnyájunkban ugyanaz a benyomás alakult ki, miközben szótlanul bámultuk az alkonyi fényben derengő sötét, megalitikus romokat. Emlékszem, hogy vissza is fojtottam egy kicsit a lélegzetem, a levegő mintha a halál belélegezhetetlen borzongását hordozta volna, s hallottam a többiek szaggatott lélegzetvételét is.

– Ez a hely halottabb, mint egy egyiptomi balzsamozó – jegyezte meg Harper.

– Az biztos, hogy sokkal régebbi – ismerte el Octave. – A legmegbízhatóbb legendák szerint a yorhikat, akik Yoh-Vombist építették, a jelenlegi uralkodó faj söpörte el legalább negyvenezer évvel ezelőtt.

– Ha jól tudom, van egy olyan történet is – szólt Harper –, hogy a yorhik utolsó írmagját valami ismeretlen dolog pusztította el – valami, ami túl szörnyű és felfoghatatlan ahhoz, hogy akár egy mítosz is leírja.

– Igen, én is hallottam erről – helyeselt Octave. – Talán a romok között találunk valamit, ami igazolja vagy cáfolja a történetet. A yorhikat valamilyen szörnyű járvány is elpusztíthatta, mint amilyen a yashta-pestis. Ez egy zöldes színű penészféle, ami felfalja a csontokat, a fogakkal és a körmökkel egyetemben. De nekünk nem kell félni, hogy elkapjuk ha vannak is múmiák itt – a baktériumok épp úgy elpusztultak, mint áldozataik, a hosszú szárazság alatt.

A nap szokatlan gyorsasággal bukott le, mintha sietne. Azonnal megéreztük a kékeszöld alkonyat hidegét, s az ég olyan lett fölöttünk, mint egy átlátszó, roppant jégkupola a csillagok elszórt sziporkáival. Felvettük a marsi szőrméből készült kabátokat és sapkákat, amelyeket éjszaka mindig viselni kellett, majd a falaktól nyugatra felvertük táborunkat, hogy kissé védve legyünk a dzsaartól, a kegyetlen sivatagi széltől, ami mindig feltámad kelet felől hajnalban. Ezután meggyújtottuk az alkoholos lámpákat, melyeket főzés céljára vittünk magunkkal, majd köréjük kuporodtunk amíg az étel el nem készült és el nem fogyott.

Inkább a kényelem, mintsem a kimerültség miatt korán hálózsákjainkba bújtunk, a két ajhai pedig merev bassa-takaróba burkolózott – vastag bőrükkel ennél több védelemre nem is volt szükségük, még mínusz fokoknál sem.

Én még vastag, duplaszigetelésű zsákomban is éreztem a kemény éjszakai hideget, és bizonyosan leginkább ez tartott ébren, majd tette ritka elszunnyadásaimat nyugtalanná és töredezetté. Mindenesetre semmiféle rossz előérzetem nem volt. Csak nevettem volna, ha bárki azt mondja, hogy bármiféle veszély leselkedhet ránk Yoh-Vombisban, melynek hihetetlen ősiségében már fantomjai is rég elenyésztek.

Újra és újra elszenderedhettem, hirtelen fél-felébredésekkel tarkítva. Az egyik ilyen alkalommal távolról érzékeltem, hogy a két apró ikerhold, a Phobos és Deimos felkeltek és hatalmas, elnyújtott árnyakat húznak a kupolátlan tornyok elé. Némelyik ilyen sötét sáv majdnem társaimig ért.

Az egész táj megkövesedett nyugalmat árasztott, s egyetlen alvó sem mozdult. Aztán, mikor már éppen lecsukódott volna a szemem, mintha mozgást észleltem volna a fagyos homályban, és úgy látszott, mintha a legelőbbre nyúló árny önálló életre kelt volna, és kúszni kezdene Octave felé, aki a többieknél közelebb feküdt a romokhoz.

Még a félálom kábulatában is megérintett valami természetellenesnek és talán baljóslatúnak az előérzete. Mikor megmozdultam, az árnyalak, bármi is volt, visszahúzódott, és beleolvadt a nagyobb árnyékba. Eltűnése teljesen magamhoz térített, mégsem lehettem biztos benne, hogy csakugyan láttam a jelenséget. Az utolsó, futó pillantásra nagyjából kerek, mintegy tizenkét-tizennégy lábnyi átmérőjű gyűrött anyag- vagy bőrdarabnak tűnt, mely araszoló hernyó módjára haladt a talajon, megdöbbentő összehúzódó-kiegyenesedő mozgással.

Még vagy egy óráig nem tudtam újra elaludni, s ha nem lett volna a dermesztő hideg, biztosan felkeltem volna, hogy utánanézzek: csakugyan valami különös dolgot láttam, vagy csak álmodtam. De aztán egyre jobban sikerült meggyőzni magamat, hogy a jelenség túl bizarr és fantasztikus volt ahhoz, hogy álmon kívül bármi is lehessen. Ezzel végül sikerült álomba merülnöm.

A hideg s a dzsaag démoni lehelete ébresztett, s láttam, hogy a halovány holdfény a kora hajnal árnyalatlan színét öltötte magára. Mindnyájan felkeltünk, s hidegtől merev ujjakkal elkészítettük a reggelinket.

Éjszakai látomásom egyre inkább vad fantazmagóriának kezdett tűnni. Épp csak futólag gondoltam vissza rá, és a többieknek nem szóltam róla. Már alig vártuk, hogy elkezdjük a kutatást, és röviddel napkelte után előzetes felderítő útra indultunk.

Különösnek tetsző módon a két marsi nem volt hajlandó velünk tartani. Ezek a szívós, hallgatag alakok nem adtak magyarázatot, de szemlátomást semmivel sem lehetett volna őket rávenni, hogy belépjenek Yoh-Vombisba. Nem tudtuk eldönteni, hogy félnek-e a romoktól, mert talányos arcuk az apró, vágott szemekkel és nagy, tág orrlyukakkal sem félelmet, se más, ember számára értelmezhető érzelmet nem árult el. Kérdezősködésünkre csak annyit feleltek, hogy ősidők óta egyetlen ajhai sem lépett a romok közé. Szemlátomást valamiféle misztikus taburól volt szó, ami ehhez a helyhez kötődik.

Erre az első útra csak elektromos lámpát és feszítővasat vittünk magunkkal szerszám gyanánt. Többi felszerelésünket és a robbanóanyagokat a táborban hagytuk, hogy később, ha szükséges, felhasználjuk. Néhányunknak automata fegyvere is volt, de ezeket is hátrahagytuk, hisz teljesen abszurdnak tűnt a gondolat, hogy bármiféle életformával találkozhatunk a romok közt.

Octave látható izgalommal fogott hozzá a kutatáshoz, és munkáját állandó felkiáltásokkal, kommentárokkal kísérte. A többiek nyomottak és hallgatagok voltak: nehéz volt lerázni a komor áhítatot és csodálatot, melyet a megalitikus kőóriások kényszerítettek ránk.

Egy ideig folyamatosan haladtunk a háromszögletű, teraszos épületek között, követve a cikkcakkos utcákat, melyek összhangban voltak a különös építészettel. A legtöbb torony többé-kevésbé viharvertnek tűnt, és mindenfelé láttuk a szélkergette homok pusztító munkájának nyomait, mely sok helyen lekerekítette az eredetileg éles szögű falakat. Bementünk pár toronyba, de mindig csak tökéletes ürességet találtunk odabent. Minden bútorzat, ami valaha itt lehetett, régen porrá bomlott, a port pedig elfújták a fürkész sivatagi fergetegek.

Hamarosan egy hatalmas terasz falához érkeztünk, mely magából a sziklaplatóból volt kifaragva. Ezen a teraszon a központi épületek akropolisz-szerűen csoportosultak. Időmarta lépcsők vezettek fel a magaslatra, melyek sokkal hosszabb lábakra voltak méretezve, mint az embereké vagy a modern kori marsiaké.

Megálltunk és úgy döntöttünk, hogy későbbre halasztjuk a magaslati épületek vizsgálatát, melyek, mivel az időjárásnak még jobban kitett helyen állnak, kétszerte romosak és lepusztultak, s nyilván nem sok eredménnyel kecsegtetnek. Octave hangot adott abbéli csalódottságának, hogy nem találtunk semmiféle tárgyat, mely fényt vethetne Yoh-Vombis történelmére.

Aztán, kissé jobbra a lépcsőtől, bejáratot vettünk észre a főfalban, melyet félig betemetett az ősi törmelék. A halom mögött egy lefelé vezető lépcsőt leltünk. A nyílásból mintha ömlött volna a pangó ősi rothadás szagával terhes sötétség, s az első néhány lépcsőn túl semmit sem láttunk, mintha éjfekete szakadék fölött állnánk.

Lámpájának fényét a mélységbe irányítva Octave elindult lefelé, és sürgetően kiáltott fel nekünk, hogy menjünk utána.

A magas, fura lépcsők aljára érve hosszú, tágas teremben találtuk magunkat, afféle földalatti folyosón. A padlót vastagon borította a finom por. A levegő különösen nehéz volt, mintha a mainál nehezebb ősi atmoszféra maradványai leülepedtek és megmaradtak volna itt, az állandó sötétségben. Nehezebb lett a légzés, mint odakint, s a levegő mintha ismeretlen effluviumokkal lett volna telve, a por pedig minden lépésnél felkavarodott, mintha széthullt múmiák kelnének életre.

A folyosó végén, egy szűk átjáró előtt fáklyáink fényénél hatalmas, sekély edény-féleség bontakozott ki, mely rövid kockalábakon állt s fénytelen, zöldesfekete anyagból készült. Az alján sötét, hamuszerű darabkákat láttunk, melyek halovány, de félreérthetetlen szagot árasztottak. Octave, aki áthajolt az edény peremén, köhögni és tüsszögni kezdett, amikor belélegezte.

– Valami nagyon erős füstölő lehetett – jegyezte meg. – Nyilván a barlangok fertőtlenítésére használták.

A sekély edény mögötti ajtó egy nagyobb terembe vezetett, melynek padlója viszonylag pormentesnek bizonyult. Észrevettük, hogy a lábunk alatti sötét kövezeten különféle geometrikus ábrák láthatók okkerrel futtatva, melyek közt, mint az egyiptomi ábrázolásokon, hieroglifikus, erősen formalizált rajzok helyezkednek el.

Keveset tudtunk kivenni belőlük: a legtöbb nyilván magukat a yorhikat ábrázolta. Az ajhaikhoz hasonlóan ők is magasak és szögletesek voltak, jókora, fújtató-forma mellkassal. A fülük és az orruk nem volt olyan nagy és szembetűnő, mint a modernkori marsiaknak, már amennyire meg tudtuk ítélni. Ezek a yorhiak mezítelenül voltak megjelenítve, de az egyik ábramezőben, amit sokkal sietősebben készíthettek, mint a többit, két olyan alakot láthattunk, akiknek magas, kúpos homloka valami turbánféleségbe volt burkolva, melyet éppen levenni vagy megigazítani készültek. A művész mintha különösen ki akarta volna hangsúlyozni a furcsa mozdulatot, amellyel az inas, négyízületű ujjak a fejfedőkhöz kapnak, s az alakok tartása is megmagyarázhatatlanul torz volt.

A második teremből járatok indultak ki minden irányba, a katakombák valóságos halmazaihoz. Itt hatalmas, hasas urnák – ugyanabból az anyagból, mint a füstölőtál, de fejmagasságnál feljebb, szögletes fogantyújú dugókkal – sorakoztak ünnepélyes glédában a falak mentén, alig hagyva helyet két embernek. Mikor sikerült kihúznunk az egyik hatalmas dugót, láttuk, hogy a korsó színig van hamvakkal és égett csontdarabokkal. Kétségtelen volt, hogy – ahogy az a marsiaknál még mindig szokás – a yorhik egész családok elégetett maradványait tárolták egyetlen urnában.

Még Octave is elcsendesedett, ahogy haladtunk előre, s afféle meditatív áhítat foglalta el korábbi izgatottsága helyét. Minket többieket, azt hiszem, teljesen hatalmába kerített a józan észt meghazudtoló ősiség derengése, melybe minden lépéssel egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltunk.

Az árnyak úgy verdestek előttünk, mint szörnydenevérek hatalmas szárnyai. Mindenhol csak a letűnt korok atompora látszott, s a korsók, melyek egy rég kihalt faj hamvait őrizték. Az egyik későbbi folyosóban azonban, fent a magas mennyezeten sötét, dudoros kerek alak foltját láttam, mint egy kiszáradt taplógombát. Lehetetlen lett volna elérni, és némi meddő találgatás után továbbmentünk. Különös módon ekkor nem is jutott eszembe a gyűrött árnyalak, amit az éjszaka láttam, vagy véltem látni.

Fogalmam sincs, milyen messzire jártunk, amikor elértük az utolsó termet, de úgy tűnt, mintha időtlen idők óta bolyonganánk az elfeledett alvilágban. A levegő egyre állottabb és belélegezhetetlenebb lett, mint egy dohos rongy, s hajlottunk arra, hogy visszaforduljunk. Ekkor teljesen váratlanul puszta falba ütköztünk az urnákkal szegélyezett katakomba végén.

Itt került sor egyik legkülönösebb és legmisztikusabb felfedezésünkre – egy mumifikálódott, hihetetlenül kiszáradt testre bukkantunk, mely álló helyzetben támaszkodott a falnak. Több mint hét láb magas volt, bőre barna bitumenszín, teste mezítelen, eltekintve egy fekete csuklyaféleségtől, mely a feje felső részét borította, és oldalt ráncos redőkben lógott le. A test nagyságából és jellegéből világos volt, hogy egy yorhi maradványaival állunk szemben – a fajta talán egyetlen tagjával, akinek teste épségben megmaradt.

Kimondhatatlan borzongás futott át rajtunk, amikor arra gondoltunk, mennyi idős ez az összeaszott test, mely a bolygó összes történelmi és geológiai eseményét átvészelte itt, s kézzelfogható láncszem volt az elmúlt korok felé.

Amikor fáklyáinkkal közelebbről is szemügyre vettük, megértettük, miért maradhatott a múmia állva. Bokájánál, térdénél, derekánál, vállánál és nyakánál fogva súlyos fémpántokkal a falhoz volt bilincselve. A fémet annyira elrágta az idő, hogy először észre sem vettük a homályban. A különös csuklya közelebbről megszemlélve is rejtélyes maradt. Finom, penészszerű halom rakódott le rajta, tisztátalan és poros, mint a régi pókháló. Magam sem tudom, miért, de azonnal iszonytatónak és visszataszítónak éreztem.

– Jupiterre! Ez aztán a felfedezés! – rikkantotta Octave, s belevilágított a múmia arcába. Az árnyak eleven alakokként mozogtak a szemüregekben, a hatalmas hármas orrlyukakban és a csuklya alól felkunkorodó fülekben.

Octave óvatosan megérintette a testet. Bármilyen finoman is tette, a hordóforma törzs alsó része, a lábak, a kezek, karok egy csapásra porrá omlottak, s csak a fej meg a felsőtest maradt lógva a fémpántokon. A rothadás folyamata furcsán egyenetlen volt, mert a megmaradt részek nem mutatták az elporlás jeleit.

Octave undorral felkiáltott, majd köhögni és tüsszögni kezdett, amikor a könnyen szállingózó barna por beterítette. Mi többiek hátraléptünk a felhő elöl. Ekkor hihetetlen dolgot pillantottam meg a szállongó por felett. A múmia fején lévő fekete csuklya a sarkainál elkezdett felfelé kunkorodni, féregszerű mozdulattal összehúzta magát és levetődött az aszott koponyáról. Röptében mintha görcsösen összehúzódott-kiterült volna, majd Octave fején landolt, aki a múmia hirtelen elporlása feletti döbbenetében a falnál maradt. A rémületnek ebben a hirtelen pillanatában eszembe jutott az a valami, ami kiaraszolt Yoh-Vombis árnyaiból az ikerholdak fényénél, majd gyorsan visszahúzódott első éber moccanásomra.

A rongyként szétterülő lény beborította Octave haját, homlokát, szemét. Vezetőnk kiabálni kezdett, összefüggéstelen szavakkal kiáltott segítségért, és vadul próbálta letépni magáról az eleven csuklyát, de nem járt sikerrel. Ezután kiáltozása eszelős halálordításba csapott át, mintha pokoli kínokat élne át. Ugrált és csapkodott, különös módon elkerülve minket, akik egy emberként ugrottunk feléje, hogy elérjük és megszabadítsuk különös fejfedőjétől. Az egész olyan rejtelmes volt, mint valami lidérces álom, de a dolog, ami a fejére esett, nyilvánvalóan valamiféle marsi életforma volt, amely a tudomány minden törvénye ellenére életben maradt az ősi katakombákban. Meg kellett mentenünk tőle Octave-ot.

Próbáltuk becserkészni vezetőnk szökdécselő alakját, ami a helyiség szűkössége miatt elvileg egyszerű feladat kellett volna, hogy legyen. Octave azonban teljesen kiszámíthatatlanul, vakon cikázott. Megkerült minket és elrohant, hogy talán örökre eltűnjék a kereszteződő folyosók urnákkal teli labirintusában.

– Szentséges isten! Mi történt vele? – kiáltotta Harper. – Olyan, mint akit megszállt valami.

Nem volt idő megvitatni a rejtélyt, hanem mind mesterünk nyomába eredtünk, olyan gyorsan, ahogy csak döbbent kábulatunk engedett. Elveszítettük szem elől a sötétben, s mikor az első urnacsoporthoz érkeztünk, nem tudtuk, merre mehetett, de ekkor hátborzongató sikoly ütötte meg a fülünket, mely többször megismétlődött a legszélső bal járatból. A sikolyoknak különös, természetfeletti felhangja volt, mely lehetett az állott levegő vagy a különös belső akusztika műve is, én azonban úgy éreztem, hogy ezek a hangok nem emberi szájtól erednek – legalábbis nem eleven emberi szájból. Valami lélektelen, gépies fájdalom volt bennük, mintha ördög-kísértette hulla adná ki őket.

Fáklyáinkat magunk előtt tartva rohantunk előre a hatalmas urnák közt. A sikolyok elhaltak, s síri csend támadt, valahonnan távolról azonban futó lábak fojtott dobogását hallottuk. Követtük a zaj forrását, de a pállott, miazmás levegőben hamar kifulladtunk, s egyszer sem pillantottuk meg Octave-ot. Nagyon halványan, minden eddiginél távolabbról hallottuk elenyésző fantomlépteit. Aztán a nesz végleg elhalt és semmit sem hallottunk, csak a saját kapkodó zihálásunkat és a fülünkben lüktető vér riadt dobolását.

Három csoportra oszolva mentünk tovább, és egy hármas elágazáshoz érkeztünk. Harper, Halgren és jómagam középen indultunk el, s miután hosszas keresés után semmi nyomát nem találtuk Octave-nak, a roppant, hamvakkal teli korsók közt visszaérkeztünk a geometrikus padlómintázatú terembe. Itt hamarosan csatlakoztak hozzánk a többiek, akik szintén nem jártak sikerrel.

Hasztalan lenne részletezni a folytatódó hosszas kutatást a rengeteg járatban, melyek közül sokat csak most fedeztünk fel. Minden üres volt, legalábbis ami az élő jelenlétet illeti. Emlékszem, hogy újra elérkeztünk abba a járatba, ahol korábban a különös foltot láttam a mennyezeten, s borzadva láttam, hogy a sötét korong eltűnt. Kész csoda volt, hogy nem vesztünk el a földalatti útvesztőben, s végül visszaértünk az utolsó katakombába, ahol a falhoz bilincselt múmiát találtuk.

Ütemes, ismétlődő zörgés ütötte meg a fülünket, amint közeledtünk a helyhez – fölöttébb riasztó és rejtélyes volt ez a hang az adott körülmények között. Mintha élőhalottak ütnének kalapáccsal valami elfeledett mauzóleumot. Mikor közelebb merészkedtünk, fáklyáink fénye nem kevésbé különös és megmagyarázhatatlan látványt tárt elénk. Egy emberi alak állt nekünk háttal, fején kanapé-vánkos méretű és formájú puffadt fekete valamivel, és egy hegyes végű fémrúddal verte a falat. Nem lehetett tudni, mióta lehet itt Octave, és hol találta a rudat, de a puszta fal leomlott vad csapásai alatt, és egy apró, keskeny ajtó tűnt elő, mely ugyanabból az anyagból készült, mint a tűztál és az urnák.

Mindnyájunkat megbénított a döbbenet. Az egész ügy annyira rémisztő és felfoghatatlan volt, s nyilvánvalónak tűnt, hogy Octave-ot valamiféle őrület ragadta el. Rám tört a hányinger, amikor felismertem a gusztustalanul felpüffedt valamit, ami Octave fejére tapadt és a nyakára lógott. Nem is mertem belegondolni, mitől puffadt fel ennyire.

Mielőtt bármelyikünk magához térhetett volna, Octave elhajította a fémrudat, és kaparászni kezdett a falban. Nyilván valami titkos nyitószerkezet lehetett, bár elképzelni sem tudtuk, honnan tudott a létezésérő1 és a helyéről. A kibontott ajtó tompa, ocsmány csikordulással kinyílt, mint egy mauzóleum súlyos kőkapuja, s nyílásából szinte kicsapott az ősrégi, dohos, pokoli éjfél. Elektromos fáklyáink hirtelen hunyorogni kezdtek és fényük elhalványult. Mindnyájan belélegeztük a fojtó kigőzölgést, a kimondhatatlan rothadás világának leheletét.

Octave ekkor felénk fordult és mozdulatlanná dermedt az ajtó előtt, mint aki befejezte a rábízott feladatot. A csapatból elsőnek én tértem magamhoz a bénító varázslatból: előhúztam csat-késemet – az egyetlen fegyverhez hasonló tárgyat, ami nálam volt –, és rárontottam. S próbált elhúzódni, de nem elég gyorsan, s én beledöftem a négyhüvelykes pengét a fekete masszába, ami fogva tartotta az egész fejét, és lefolyt a szemére.

Inkább nem képzeltem el, mi lehet az a dolog – már ha egyáltalán el lehetett volna képzelni. Alaktalan volt, mint egy roppant tömlő, nem volt se feje, se farka, sem más, felismerhető szerve. Tisztátalan, püffedt valami volt, azzal a finom, penészszerű szőrrel borítva, amit már korábban említettem. A kés úgy hatolt belé, mint az elrothadt papiruszba. Hosszú vágást ejtettem, s a szörnyűség összelappadt, mint a kipukkadt hólyag. Emberi vér, félig elbomlott hajhoz hasonlító szálkás, sötét massza, felolvadt csontra emlékeztető fehér, zselés darabkák és túrószerű foszlányok gyomorforgató zuhataga tört elő belőle. Octave hirtelen megtántorodott és elterült a földön. A por vadul kavarodott fel mozdulatlanná dermedő teste körül.

Leküzdve undoromat, portól fuldokolva föléje hajoltam és letéptem róla az ernyedt, nedvedző borzalmat, ami váratlan könnyedséggel vált le, mint egy nedves rongydarab. Bár ne szedtem volna le! Alatta már rég nem volt emberi fej: a dolog mindent megevett, egészen a szemöldökig, s a félig felfalt agy csupaszon fehérlett. Hirtelen megmerevedett ujjaim közül kiejtettem a rettenetet, ami estében felfordult, s láthatóvá váltak rózsaszínű tapadókorongjai, melyek kör alakban helyezkedtek el egy idegszerű szálakkal fedett halvány korong körül.

Társaim előbbre nyomakodtak mögöttem, de jó ideig senki sem szólt. – Mit gondoltok, mióta halott? – Halgren volt az, aki súgva kimondta a borzalmas kérdést, melyet magunkban már mind feltettünk. Senki nem akart, de nem is tudott válaszolni, csak iszonyodva, időtlen döbbenettel meredtünk Octave-ra.

A végén nagy erőfeszítéssel sikerült elszakadnom a látványtól, s véletlenül épp a leláncolt múmia felé tekintettem. Csak most vettem észre az aszott koponya félig megevett állapotát. Innen pillantásom az újonnan nyílt ajtóra vándorolt, de először nem is vettem észre azt, ami odavonzotta a szemem. Aztán messze az ajtó mögött, mintha egy pokoli gödörben, kúszó féregszerű árnyak vonaglását pillantottam meg. Mintha forrongtak volna a sötétségben, aztán a széles küszöbön át kiáradt a gyilkos sereg – ugyanaz a borzalmas fajzat, amit Octave-ról téptem le. Némelyik vékony és lapos volt, mások vastagabbak, lomhábbak. Hogy mi ennivalót találhattak a zárt, örök éjszakában, nem tudom, és remélem, soha nem is tudom meg.

Hátraugrottam előlük, mintha áramütésként csapott volna meg a rémület. Rosszullét kerülgetett, ahogy a fekete sereg végtelen sorokban araszolt elő a felnyitott mélységekből, mint a pokol undorító hányadéka. Amint a menet felénk tartott, tekergőző hulláma alá borítva Octave testét, láttam, hogy az előbb félrehajított, látszólag halott lény megmozdul, és láttam ocsmány erőlködését, ahogy csatlakozni igyekezett a többiekhez.

Sem én, sem társaim nem bírtuk tovább. Sarkon fordultunk és rohanni kezdtünk az urnák sorai között, nyomunkban a démoni piócákkal, s pánikba esvén szétszóródtunk az első elágazásnál. Nem figyeltünk se egymásra, se semmire a menekülésen kívül, s vakon vetettük magunkat a sötét járatokba. A hátam mögött hallottam, ahogy valaki megbotlik és elesik, aztán átkozódik, végül eszelősen felsikolt, de tudtam, hogy ha megállok és visszamegyek, azzal csak a saját fejemre idézem a szörnyűséget, ami elérte a leghátul haladókat.

Elektromos lámpámat és nyitott késemet szorongatva beszaladtam egy kisebb járatba, ami – homályos emlékeim szerint – mintha nagyjából egyenesen a geometrikus padlójú terembe vezetett volna. Azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. A többiek a fő katakombákban maradtak, és távolról eszelős ordítások elfojtott zűrzavarát hallottam, mintha egyszerre többet is elkaptak volna közülük az üldözők.

Úgy látszott, hogy elhibáztam az irányt, mert a járat teljesen ismeretlen módon kanyargott, rengeteg kereszteződéssel. Hamarosan teljesen eltévedtem a fekete labirintusban, ahol a por zavartalanul ülepedhetett le a földre számtalan nemzedék alatt. Itt ismét fojtott csend volt, csak saját rémült zihálásomat hallottam, mintha egy titán fújtatna a halotti némaságban.

Ahogy mentem tovább, lámpám fénye hirtelen emberi alakra vetült, aki felém közeledett a homályban. Mielőtt úrrá lehettem volna döbbenetemen, az alak hosszú, gépies léptekkel elhaladt mellettem, mintha vissza akarna térni a belső termekbe. Talán Harper lehetett, magassága és testalkata alapján, de nem voltam biztos benne, mert a szemeit és a feje tetejét fekete, puffadt csuklya fedte, és a sápadt ajkak szorosan zárva maradtak a kín – vagy a halál – némaságában. Bárki is volt, már rég elejtette lámpáját, és vakon ment a teljes sötétségben, a földöntúli vérszívó irányítása alatt, az elszabadult iszonyat kútfője felé. Tudtam, hogy ember már nem segíthet rajta. Meg sem próbáltam megállítani.

Remegve folytattam utamat, és csapatom további két tagja haladt el mellettem a robotok gépies gyorsaságával és biztonságával, a sátáni piócák ösztökéje alatt. A többiek nyilván visszamentek a főfolyosókra, mert velük nem találkoztam – de nem is vártam, hogy valaha is látom még őket.

Menekülésem további része a páni rettegés elmosódott folyama volt. Egyszer, mikor ismét azt hittem, hogy közel járok a külső teremhez, eltévedtem újra, és óriás urnák erdején vágtam keresztül olyan folyosókon, melyek jóval túlnyúltak felfedezéseink határain. Úgy éreztem, hogy évek óta bóklászok, s a tüdőm fájt a halott levegőtő1. Lábaim már rogyadoztak alattam. amikor megláttam az áldott napfény egy pontocskáját. Hátam mögött az idegen borzalom fenyegetésével futni kezdtem felé, és láttam, hogy a folyosó alacsony, romos kijáratban végződik, melynek romjain átsütött a fény.

Másik járat volt ez, mint amin bejöttünk. Talán egy tucat lépésre lehettem a nyílástól, amikor mindenféle nesz vagy más jel nélkül valami a fejemre esett a mennyezetről. Azonnal elvakított és rám szorult, mint egy megfeszített háló. Fejembe, homlokomba egyszerre mintha millió tűt szúrtak volna – egyre erősödő fájdalmat éreztem, ami mintha csontomig hatolt volna, és minden oldalról az agyam felé közelítene.

Annak a pillanatnak a rettenete és kínja rosszabb volt mindennél, mint amit a földi őrület vagy delírium hozhat. Éreztem a szörnyű halál – és a halálnál is rosszabb borzalom – ocsmány vámpír-érintését.

Azt hiszem, elejtettem a lámpát, de jobb kezemben még ott volt a nyitott kés. Ösztönösen – hisz aligha lettem volna képes tudatos cselekvésre – felemeltem a pengét és vakon lecsaptam, újra meg újra, a lényre, mely halálos szorításába font. A kés éle sok helyen áthatolhatott az ocsmány testen, és a saját bőrömet is megvágta, de semmit sem éreztem ebből a fájdalomból a millió helyen lüktető kín közepette.

Végre megláttam a fényt, és egy fekete csíkot láttam lógni a nyakamon, ami szabadon engedte a szememet, és saját véremtől csöpögött. Egy kicsit még tekergőzött lógtában is. Letéptem magamról, akárcsak a többi maradványát, aztán tovább botorkáltam a kijárat felé, s a világos derengés távoli, visszahúzódó, táncoló lánggá vált a szemem előtt, ahogy kibuktam a barlang nyílásán – láng, mely úgy menekült, mint a teremtés utolsó csillaga az ásító, csúszó-mászó káosz és öntudatlanság elő1, amelybe én belesüppedtem...

Később azt mondták, hogy nem sokáig voltam eszméletlen. Mikor magamhoz tértem, a két marsi vezető talányos arca hajolt fölém. A fejemben szúró fájások zsongtak, s félig felidézett borzalmak fogták körü1 az elmémet, mint gyülekező fantomok árnyai. Átfordultam és visszanéztem a barlangkijáratra, ahonnan a marsiak nyilván elvonszoltak, mikor rám találtak. A barlangnyílás egy külső épület teraszos fala alatt volt, látótávolságnyira a táborunktól.

Kábult döbbenettel meredtem a fekete lyukra, és mozgást véltem látni a homályban – a piócalények féregszerű mozgását, melyek előjönnek a sötétben, de nem merészkednek ki a fényre. Az örök éjszaka és bezártság teremtményei biztosan nem bírják a napot.

Ekkor lett úrrá rajtam a végső borzalom, a kezdődő őrület. Amellett, hogy borzongtam és azonnal el akartam menekülni a barlangszáj rettenete elől, éreztem egy ezzel teljesen ellentétes vágyat is, hogy visszatérjek, hogy végigmenjek az összes katakombán, ahogy a többiek, hogy lemenjek oda, ahol ember – a végleg elkárhozottakon kívül – sosem járt, hogy rátaláljak egy olyan leírhatatlan alvilágra, amit az emberi elme elképzelni sem képes. Ott volt a fekete fény, a néma hívás agyam legalsó bugyraiban: a vérpióca által belém ültetett késztetés, mely átható, gyilkos méregként hálózta be testemet. Egyre a nyílás felé csalt, melyet Yoh-Vombis halálraítélt népe befalazott, hogy elzárja a pokoli, halhatatlan piócákat, ezeket a sötét parazitákat, akik a halottak félig felfalt agyán tengetik visszataszító életüket. Hívott engem a mélységbe, ahol a nyüzsgő, nekromanta Lények élnek, akiknek a piócák minden vérszívó gonoszságukkal együtt is csak jelentéktelen szolgáik...

Csak a két ajhainak köszönhető, akik nem hagytak visszamenni. Küszködtem, vergődtem, amikor lefogtak inas karjukkal, de alaposan kifáradtam a nap borzalmaiban, és újra elvesztettem az eszméletemet. Csak jóval később tértem magamhoz újra: a sivatagban vittek Ignarh felé.

Hát ez az én történetem. Próbáltam összefüggően és a maga teljességében előadni. olyan erőfeszítés árán, ami elképzelhetetlen az épelméjűek számára... hogy befejezhessem, mielőtt az őrület újra lecsap rám, mégpedig hamarosan... már itt is van... Igen, elmondtam a történetem... te pedig leírtad az egészet, ugye? Most vissza kell mennem Yoh-Vombisba... vissza a sivatagon át, le a katakombákba és még lejjebb, az örök sötétségbe. Van valami az agyamban, ami parancsol nekem és irányít... mondtam, mennem kell...

 

UTÓIRAT

 

Mint az ignarhi földi kórház belgyógyásza, én kezeltem Rodney Severn különleges esetét, aki a Yoh-Vombisba indult Octave-expedició egyetlen túlélő tagja volt. A fenti történetet az ő diktálása alapján jegyeztem le. Severnt az expedíció marsi útikalauzai hozták be a kórházba. A hajas fejbőre és a homloka gyulladt, csúnyán sebes állapotban volt. Az idő legnagyobb részében delirált, és le kellett fogni, ha rátört visszatérő mániája, melynek erőssége kétszeresen is megmagyarázhatatlan volt komoly agysérülése után.

Mint az a történetéből kiderült, a fejsebeket főként ő maga okozta. Emellett számtalan apró, kerek sérülése is volt, melyeket jól meg lehetett különböztetni a vágott sebektől s melyek szabályos körben helyezkedtek el, s rajtuk keresztül ismeretlen mérgek kerültek Severn fejébe. Ezeknek a sebeknek a keletkezését nehéz megmagyarázni, hacsak hitelt nem adunk Severn történetének. A későbbi események fényében én a magam részéről azt hiszem, nincs más választásom, mint hogy higgyek neki. Különös dolgok akadnak ezen a vörös bolygón, és én csak megismételni tudom a halálraítélt régész kívánságát a további kutatások megelőzését illetően.

Miután befejezte a történet diktálását, az éjszaka – míg egy másik orvos volt ügyeletben –, Severnnek sikerült megszöknie a kórházból, nyilván az egyik említett rohamának hatása alatt. Ez nagyon különös volt, hisz szörnyű elbeszélése után a szokásosnál is jobban kimerült, és halálára minden percben számítani lehetett. Még döbbenetesebb, hogy mezítelen lábnyomait megtalálták a sivatagban, Yoh-Vombis felé. A talplenyomatokat egy idő után betemette a homokvihar, és Severnnek magának is nyoma veszett.

 

 

John W. Campbell, Jr. – Ki van odakinn?

 

1937 és 1971 között John W. Campbell (1910–1971) az Astounding Science Fiction (később Analog néven jelent meg) szerkesztője volt. Ez a kiadvány teremtette meg a tudományos fantasztikus irodalom sajátos műfaji jellegzetességeit, melyek révén elkülönült a fantasy és horror irodalomtól. Ez a lap indította útjára Isaac Asimovot, Robert A. Heinleint, A. E. van Vogtot, Theodore Sturgeont és az „Aranykor” többi nagyját. Szerkesztői feladatai ellátása mellett Campbell saját nevén szuper sci-fi kalandokról írt; Don A. Stuart írói álnéven publikált írásaiban pedig arra kereste a választ, hogy milyen hatással van a tudományos fejlődés az ember pszichológiájára és viselkedésére. A Ki van odakinn? egy Don A. Stuart történet. A tudományos probléma– megoldás és a paranoid horror keveréke. Kétszer is megfilmesítették, először 1951-ben, majd 1982-ben A dolog címmel futott a mozikban.

 

1

 

A hely bűzlött. A szagoknak ezt a sajátos keveredését csak a sarkköri, jég alá temetett tábor kunyhóiban érezni. Az áporodott emberi veríték szaga együtt az olvadt bálnazsír nehéz halszagával. A híg kenőcs szaga hadakozott az izzadtságtól és a hótól nedves szőrmék kigőzölgésével. A leégett főzőzsír savanykás bűze, és a lassan elillanó, egyáltalán nem kellemetlen kutyaszag szinte megállt a levegőben.

A gépolaj mindenütt jelenlévő bűze ellenpontozta az átizzadt kutyaszerszámok, hámok kipárolgását. De az emberek és a velük élő állatok, a gépek, a főzés, az élet szaga mögött valami más, romlott bűz terjengett.

Valami, amitől megborzong aki érzi; idegesítő és idegen. Más, mint az élet és a munka kipárolgása. És mégis az élet szaga volt. Abból a valamiből áradt, ami vízhatlan ponyva alatt hevert szorosan az asztalhoz kötözve. Szabályos időközökben lassan csöpögött a vastag padlódeszkákra. Nyirkos, kísérteties látvány a csupasz lámpakörték éles fényében.

Blair, az expedíció biológusa, kicsi, kopaszodó emberke, idegesen ráncigálta a ponyvát. Kilátszott a tiszta, sötét jég. Nyugtalan mozdulattal visszahajtotta a takarót. Az elfojtott lelkesedés madárszerű, rebbenő mozdulatai árnyjátékként táncoltak az alsó mennyezetről lelógó szürke alsóneműkön, tar koponyája körül az égnek álló tincsek nevetséges glóriaként övezték az árnyalak fejét.

Garry parancsnok arrébb tolt egy száradó nadrágszárat, és az asztalhoz lépett. Lassan végignézett az Adminisztrációs Épületben összegyűlt emberek szoros gyűrűjén. A magas, kimért tartású parancsnok kiegyenesedett, és biccentett. – Harminchét. Mind itt vagyunk. – Halkan beszélt, ám szavaiból természetének és rangjának köszönhetően sugárzott a határozottság.

– Mindenki ismeri a történet elejét, amikor a Második Sarkköri Expedíció leletre bukkant. Beszéltem McReady és Norris parancsnokhelyettesekkel, valamint Blairrel és Copper doktorral. Nincs köztük egyetértés. Mivel az események az egész csoportot érintik, úgy igazságos, hogy az expedíció teljes személyzete hozza meg a döntést.

– Megkérem McReadyt, hogy ismertesse a részleteket, hiszen mindannyian a magunk munkájával voltunk elfoglalva, és nem követtük lépésről lépésre az eseményeket. McReady?

A kékes, füstös háttérből McReady úgy lepett elő, mint valami rég elfeledett mítosz hőse. Homályból felbukkanó, életre kelt bronzszobor. Jó százkilencven magas volt. Az asztal mellé érve, mielőtt kiegyenesedett, jellegzetes pillantással felnézett, ellenőrizte, hogy van-e elég helye az alacsony mennyezeti gerenda alatt. Érdes, zizegő narancsszínű szélkabátot viselt, de ez helyén való volt. A mennyezet felett négy lábbal a sarkköri pusztaságban kavargó, süvítő szél ide is behozta a megfagyott kontinens jeges leheletét. És valóban bronzból volt – dús, bronzvörös szakáll, hasonló színű haj. Az asztalon matató, hol ökölbe szorított, hol ellazuló bütykös, eres kezek is bronzból voltak. Még a vastag szemöldök alatt mélyen ülő szemek is bronzbarna árnyalatúak.

Barázdált, határozott arcvonásaiból és mély, nehéz hangjából is az időnek ellenálló fém ereje sugárzott. – Norris és Blair egy dologban egyetért; az a lény, amire rábukkantunk nem földi eredetű. Norris aggódik emiatt, Blair szerint nincs mitől tartani.

– De előbb had mondjam el, hogyan és miért találtuk meg. Ide érkezésünk előtt úgy tudták, hogy ez a pont éppen a Föld déli mágneses sarka fölött van. Az iránytű, amint azt mindannyian tudjátok, pontosan erre mutatott. A fizikusok sokkal kifinomultabb műszerei, a kifejezetten erre az expedícióra tervezett műszerek, a mágneses sarok kutalására kifejleszlett eszközök másodlagos mágneses hatást jeleztek. Egy másodlagos, sokkal gyengébb mágneses hatást, ami innen nyolcvan mérföldre délnyugatra található.

– A Második Mágneses Expedíció ment ki a terepre vizsgálódni. A részletekre most nem térek ki. Megtaláltuk, de nem óriási meteorit vagy mágneses hegy volt, ahogy Norris várta. A vasérc természetesen mágneses; a vas még inkább. És bizonyos speciális fémek még ezeknél is mágnesesebbek. A felszíni jelenség alapján a mágneses sarok azonban kicsi. Olyannyira kicsi, hogy a hatása alig számottevő. Mi viszont erős sugárzást észleltünk. Semmiféle érzékelhető anyagnak nem lehetett ilyen erős a kisugárzása. A jégen át végzett hangvizsgálat azt jelezte, hogy a gleccser alatt száz láb mélységben kell keresnünk a jelenség okát.

Azt hiszem jó lesz, ha ismertetem a hely felszíni sajátosságait. Van Wall feltételezése szerint a Második Állomástól több mint 150 mérföldre délre egy széles fennsík található. Nem volt sem elég üzemanyaga sem ideje ahhoz, hogy messzebbre repüljön. De úgy látta, hogy a plató délnek tartott. Pontosan ott, ahol az eltemetett dolgot találtuk, van egy jégbe zárt hegylánc; gránit fal, megmozdíthatatlan. Ez akadályozta meg, hogy a jég tovább csússzon déli irányba.

És négyszáz mérfölddel délebbre van a Déli-sarkköri Fennsík. Többször kérdeztétek, hogy itt miért lesz melegebb, amikor feltámad a szél, és a választ is tudjátok. Meteorológusként csak azt mondhatom, hogy mínusz hetven fokon egyszerűen már nincs légmozgás. És mínusz ötven fok alatt a szél erőssége nem lehet több 5 mérföldnél. Ha mégis fúj, akkor a súrlódás miatt felmelegíti a havat, a jeget és a levegőt.

Tizenkét napja vertük fel a tábort itt, a jégbezárt hegylánc szájánál. Bevájtuk magunkat a felszíni kék jégbe. De tizenkét egymást követő napon a szél erőssége óránként negyvenöt mérföld volt. Olykor negyvennyolcra is felerősödött. Vagy lecsökkent negyvenegyre. Az átlag hőmérséklet mínusz hatvanhárom fok. Felment mínusz hatvanig, és a legalacsonyabb mínusz 68 fok volt. Ez a meteorológiai képtelenség tizenkét napon és tizenkét éjjelen át tartott.

Valahol délen a Déli-sarkköri Fennsík jeges levegője lesiklik a 18 000 láb mély hegyszoroson, átzúg a gleccsereken és északnak fordul. Valahol kell lennie egy hegyláncnak, ami irányt szab a szélnek, és először négyszáz mérföldre eltéríti, egyenesen ahhoz a csupasz platóhoz, ahol a másodlagos sarkot megtaláltuk, majd még 350 mérfölddel északabbra tereli, ahol aztán eléri az Atlanti-óceánt.

És ez a hegylánc azóta rejtőzik a jégben, amióta 20 millió évvel ezelőtt az Antarktiszon megkezdődött a jegesedés. Kerestünk, kutattunk, és elméleteket gyártottunk. Véleményünk szerint a következő történhetett:

Valami ide érkezett az űrből. Egy hajó. Láttuk a kék jégbe fagyva. Hasonlít egy tengeralattjáróhoz, de nincs se parancsnoki tornya, se irányító szárnya. 260 láb hosszú, a legvastagabb részén az átmérője 45 láb.

Mi van, Van Wall? Az űr? Majd később megmagyarázom – McReady nyugodt hangon folytatta.

Az űrből érkezett, és olyan erők irányították, amit az ember még nem ismer. De valahol valami elromlott, és a hajó belekerült a Föld mágneses erőterébe. Talán irányíthatatlanná vált, és a mágneses sarok körül keringett. Vad ma ez a táj, de akkor, amikor a jegesedés megkezdődött, feltehetőleg ezerszer veszedelmesebb volt. Hóviharok, förgetegek, állandóan szakadt a friss hó, miközben a kontinens egyre jobban eljegesedett. A hóviharok lehettek a legrémesebbek, amikor a szél áthatolhatatlan hószőnyeggel takarta be a mára már befedett hegycsúcsot.

A hajó a gránitfalnak ütközött, és összetört. Valószínűleg nem halt meg minden utasa, de a jármű tönkrement, az irányítóközpontja használhatatlanná vált. Norris szerint a Föld mezője magához rántotta. Nincs az az intelligens lények által készített eszköz, ami legyőzhetné a bolygó természetes tömegvonzását.

Az egyik utas elhagyta a hajót. A szél erőssége, mint magunk is tudjuk, soha nem esik negyvenegy mérföld/óra alá, a hőmérséklet nem emelkedik –60 fok fölé. És akkor a szél feltehetőleg még a mostaninál is erősebb volt. És szakadt a hó. A lény egy szempillantás alatt elveszett. Tíz parszek alatt. – Egy pillanatra elhallgatott. A nyugodt hang helyett a fejük felett zúgó szél morgása töltötte be a helyiséget, gonoszul befütyült a konyhai tűzhely kürtőjén.

Förgeteg – hóförgeteg söpört át a fejük felett. Éppen most a szélkavarta hó vízszintesen marta be magát az eltemetett tábor felszínébe. Ha valaki kilépett volna a tábori épületeket összekötő alagútból, tíz parszek alatt beleveszik a semmibe. Odakinn a karcsú, fekete rádióantenna háromszáz láb magas csúcsa beleveszett a tiszta éjjeli égboltba, ahol szűnni nem akaró vijjogással kavargott a szél. Északon a horizontot lángba borította az északi fény különös, haragos lángja. Ilyen volt a tavasz az Antarktisz fölött háromszáz lábbal.

A felszínen – a fehér halál. A szél előtt járó, tűhegyujjú hideg halál mindenből kiszívta a meleget. Hideg és végtelen, örökös förgeteg fehér leple, a finom, nagyon finom kavargó hópelyhek, amelyek mindent, de mindent eltakarnak.

Kinner, a sebhelyes arcú kis szakács hunyorgott. Öt nappal korábban kilépett a felszínre, a félretett, fagyasztott marhahúst kereste. Sikeresen elérte a kamrát, majd elindult visszafelé – a szélvihar déli irányból kapta el. Húsz másodperc alatt el vakította a felszínen sivító hideg, halálos roham. Körbe-körbe botorkált. Jó fél órába tellett, mire a lentről érkező, kötelekkel biztosított társai megtalálták az áthatolhatatlan sötétségben.

Az ember – vagy lény – könnyen eltéved, elég hozzá tíz másodperc.

– És akkor a hóvihar valószínűleg a mostaninál sokkal áthatolhatatlanabb volt. – Kinnert McReady hangja visszahozta a jelenbe. Vissza az Adminisztrációs Épület nyirkos melegébe. – A hajó utasa erre úgy látszik nem készült fel. A hajótól tíz lábnyira fagyott meg.

Leástunk, hogy megkeressük a hajót. Az alagútban Barclay csákánya véletlenül meglékelte a megfagyott lény koponyáját.

Mikor láttuk, hogy mire bukkantunk, Barclay visszament a vontatóhoz, beindította a motort, és amikor a gőz nyomása elég magas volt már, hívta Blairt és doktor Copport. Barclay akkor már rosszul volt. Három napig nem javult az állapota.

Mikor Blair és Copper megérkezett, egy jégtömbben kivágtuk az állatot, ahogy most látjátok, becsomagoltuk, a vontatóra raktuk és idehoztuk. De a hajóba mindenáron be akartunk jutni.

Elértük az oldalát. Az anyaga számunkra ismeretlen fém volt, Berillíum-bronzból készült antimágneses szerszámaink nem fértek hozzá. Barclay a vontatón tartott mindenféle fémszerszámot, de azzal sem értünk el sikert. Meg sem karcolták a hajótestet. Mindenfélével kísérleteztünk – próbálkoztunk még savval is, de hiába.

Valamilyen kémiai folyamat segítségével a magnéziumot ellenállóvá tették a savakkal szemben.. – az ötvözetben minimum 95 százalék magnézium kellett hogy legyen. De ezt akkor még csak nem is sejthettük, tehát amikor megpillantottuk a félig nyitott ajtót, körbevágtunk rajta egy nyílást. Belül a zárban tiszta, kemény jég volt, oda nem tudtunk bejutni. De a kis résen át bekukucskáltunk, és láttuk, hogy csak fém és szerszámok vannak bent, ezért arra gondoltuk, hogy robbantással lazítjuk meg a jeget.

Robbanófej és jégolvasztó volt nálunk. A robbantás, attól tartottunk, esetleg megrongált volna értékes dolgokat. Viszont a jégolvasztó csak meglazítja a jeget. Doktor Copper, Norris és jómagam előkészíttettünk egy huszonöt fontos jégolvasztó bombát, bedrótoztuk, és az alagűton át a felszínre vittük. Blair ott várt ránk a vontatóval. A gránitfal másik oldalától száz yardnyira állítottuk be a robbanófejet.

A hajó magnézium ötvözete természetesen ellenállt. A bomba fellobbant, kialudt aztán újra fellobbant. Visszarohantunk a vontatóhoz, a fény a ragyogás egyre erősebb lett. Onnan, ahol álltunk jól láthattuk, hogy a jégmező belülről szinte elviselhetetlen fénnyel világít. A hajó árnyéka hatalmas, sötét kúpnak látszott, a csúcsa észak felé mutatott, ahol épp eloszlott a szürkeség. Egy pillanatig tartott, de még láttuk a három másik árnyalakot. Talán három másik megfagyott... utast. Azután a jég ráomlott a hajóra. Az előbb már említettem, merre jártunk. A szél a hátunkba fújt, gőz és hidrogénláng szakadt fel a fehér, jeges ködből. A jég alatti lángoló hőség az Antarktikus-óceán felé halad. Ha nem így lett volna, ma nem lennénk itt, pedig a gránitfal eltakarta a fényt, visszafogta a lángokat.

A vakító pokolban valahogy mégis síkerült megpillantanunk egy hatalmas, fekete tömeget. Egy darabig a magnézium izzásában is látszott. Tudtuk, hogy a hajtóműveket látjuk. Titkok lángoló glóriában – titkok, amelyek talán bolygókat adtak az embernek. Titokzatos dolgok, amelyek felemelték és megforgatták a hajót – és megfürdették a Föld mágneses mezőjében. Láttam, hogy Norris mond valamit, majd lebukik. Hallani semmit sem hallottam.

A fogás engedett. A Föld mezője, ami húszmillió évvel ezelőtt ivódott be, most elszabadult. A hajnali égen világított az északi fény, a fennsikot vakító, hideg, éles fénysugár borította be. A kezemben lévő jégcsákány vörösen izzott, és sisteregve felolvasztotta a jeget. A ruhám fémgombjai szinte belém égtek, mikor megolvadtak. A gránitfal mögül kék elektromos fény süvített felfelé.

A jégfal leomlott. Ráborult a hajótestre. Egy pillanatig úgy sistergett, mint a szárazjég, ha fém közé kerül.

Órákig szó szerint vakon tapogatóztunk, mire rendbejött a szemünk. Egy mérföldes körzetben minden dróttekercs, spirál, göngyöleg tönkrement, a dinamó, az összes rádió, a fejhallgatók és a mikrofonok. Minden. Ha nem lett volna a gőz vontató, nem jutottunk volna el a Második Táborba.

Van Wall napkeltekor érkezett a Nagy Mágnesről, de ezt tudjátok. Amint lehetett hazajöttünk. Hát ez a története – ennek itt –, intett az asztalon heverő dolog felé a bronzszakállú McReady.

 

2

 

Blair kényelmetlenül, zavartan fészkelődött. Apró, csontos ujjai tekergőztek az éles fényben. Az ízületein a barna szeplők ide-oda táncoltak, ahogy a bőre alatt megfeszült az ín. Kicsit visszahúzta a viaszosvásznat, és türelmetlen pillantást vetett az alatta heverő jégbezárt dologra.

McReady hatalmas termete valahogy kiegyenesedett. Aznap negyven mérföldet kellett megtennie a zötyögős, vibráló vontatón, hogy a Nagy Mágnesről ideérjen. Még az ő végtelen nyugalmát is megrendítette egy kissé, hogy újra emberek közé került. Odakint a Második Tábor csendes és elhagyatott volt. Csak a szél vonított. És vonított akkor is, amikor aludt. Álmában is hallotta a süvöltést, és látta azt a kimondhatatlanul gonosz arcot, a szörnyeteg pofáját... felnézett rá, úgy, ahogy akkor, ott, mikor először látta a tiszta, kék jégben, koponyájában a jégcsákánnyal.

Az óriás meteorológus ismét megszólalt. – A probléma a következő. Blair meg akarja vizsgálni a lényt. Azt mondja, olvasszuk ki, vegyünk szövetmintát belőle, és a többi, és a többi, Norris szerint ez nem biztonságos, Blair szerint az. Doktor Copper nagyjából Blairrel ért egyet. Persze Norris fizikus, nem biológus. De azt hiszem meg kell hallgatnunk a véleményét. Blair azt mondja, hogy a biológusok még ilyen rendkívül hideg és barátságtalan körülmények között is találtak mikroszkopikus méretű élet formációkat. Ezek minden télen megfagynak, és minden nyáron felengednek – három hónapig élnek.

Norris álláspontja a következő: felolvadnak és élnek. Ebben a lényben is lehetnek mikroszkopikus létformák. Mert az összes ismert élőlényben vannak. És Norris attól tart, hogy járványt robbanthatunk ki. Húszmillió évig lefagyasztott, a Földön eddig ismeretlen baktériumokat terjeszthetünk el, ha felolvasztjuk a lényt.

Blair elfogadja, hogy az ilyen mikro-lények feléledhetnek. A szervezetlen egységek, mint például egyetlen sejt, ha gyorsan fagyott meg, az idők végezetéig, pontosabban nem tudjuk meddig, életképesek maradnak. A szörnyetegünk egyébként halott, olyan élettelen, mint a Szibériában megtalált jégbefagyott mammutok. A szervezett, magas fejlettségi fokra jutott életformák nem viselik el a rideg bánásmódot.

De a mikro-élet igen. Norris tehát azt feltételezi, hogy olyan betegségeket ereszthetünk szabadjára, ami ellen az ember – hiszen még sosem találkozott vele – teljességgel védtelen lesz.

Blair nem zárja ki az életképes baktériumok létezését, de szerinte Norris rosszul közelíti meg a kérdést. Az ember abszolút immúnis. Feltételezhetően...

– Feltételezhetően! – a kis biológus gyors, madármozdulattal rándított a fején. Szürke haja dühös glóriaként rebbent kopaszodó feje körül. – Ha megnézzük...

– Tudom – szakította félbe McReady. – Ez nem földi lény. De valószínűtlen, hogy keresztbe fertőzhetnénk egymást. Hiszen egészen más összetételűnek kell lennie, mint amilyenek mi vagyunk. Szerintem veszélytelen.

McReady Copper doktorra nézett. A fizikus lassan bólintott. – Egyáltalán nem veszedelmes – jelentette ki magabiztosan. – Nem fertőzi meg az embert. Mint ahogy az ember som fertőzheti meg a kígyókat, illetve azokat a baktériumokat, amelyek a kígyókban élnek, pedig azok közelebb állnak hozzánk. És azt bizton állíthatom, hogy ennél sokkal közelebbi rokonaink.

Norris Vance dühösen megmoccant. Viszonylag alacsony ember a sok óriás között, öt láb nyolc inch magas, ha van. A köpcös kis ember alacsonyabbnak látszott tényleges magasságánál is. Fekete haja kemény és sűrű, mint a rövid drótszálak, szeme szürke, mint az acél. Ha McReady a bronzember, ő a kemény acél. Mozgása, gondolkozása, egész magatartása, viselkedése az acélrugót juttatta az ember eszébe. Az idegei is vasból voltak – kemény, erős – és gyorsan rozsdásodtak.

Határozott véleménye volt már, és most jellegzetesen gyors, pattogó stílusában elő is adta. – A pokolba az eltérő összetétellel. Ez a lény lehet, hogy halott – de az is lehet, hogy nem az. Akár így, akár úgy, nekem nem tetszik. A fenébe, Blair, mutasd már meg a szörnyeteget. Had lássák saját szemükkel, mivel szórakozol. Aztán döntsék el, hogy fel akarják-e olvasztani a táborukban.

Ami a felolvasztást illeti, ha meg akarják csinálni, ma este kell megtenni az egyik barakkban. Mert... ki van ma őrségen?... mágneses... igen, Connant. Ma este kozmikus sugárzás várható. Hát akkor neked kell együtt ücsörögnöd ezzel a húszmillió éves múmiával. Csomagold már ki, Blair. Honnan a pokolból tudhatnák, hogy mit vesznek, ha nem mutatod meg nekik. Lehet, hogy más a kémiai összetétele. Engem nem érdekel, hogy még miből áll, csak azt tudom, hogy van benne valami, ami nekem nagyon nem tetszik. Az arckifejezéséből ítélve – bár egyáltalán nem emberi, szóval ebből nem lehet sokra következtetni – dühös volt, amikor megfagyott. A düh egyébként ebben az esetben annyit jelent, hogy őrült, elmebeteg gyűlöletet érezhetett. Persze egyik fogalom sem közelíti meg a valóságot.

Honnan tudhatnák ezek a szerencsétlen emberkék, hogy mire szavaznak? Hiszen nem látták azt a három vörös szemet! A féregként tekergőző kék hajtincseit! Hiszen még most, a jégben is csúsznak-másznak!

Földi teremtmény arcán soha nem látható olyan rettenetes, pusztító harag, mint ami annak a lénynek az arcára kiült, amikor húszmillió évvel ezelőtt körbenézett a fagyos sivatagban. Őrült? Bizonyára az volt. Kirobbanóan, mindent elsöprően őrült.

Amióta megláttam azt a három vörös szemet, rosszul alszom. Rémálmok gyötörnek. Azt álmodom, hogy felolvadt és életre kelt. Hogy nem volt halott, még csak eszméletlen sem. Csak lelassult. Húsz millió évig várt. Várakozott. Ti is fogtok álmodni, miközben ez az izé, amit a Föld be sem fogadott, itt csöpög a Kozmosz Házában.

– És neked Connant – Norris a kozmikus sugárzás szakértője felé pördült – milyen szórakoztató lesz egész éjjel virrasztani a csendben. Fent süvölt a szél. Ez meg itt csöpög. Abbahagyta és körbenézett. – Tudom – folytatta kis szünet után –, ez nem tudományos érvelés. Vagy talán mégis. Pszichológiai okfejtés. A következő években lidérces álmaitok lesznek. Én minden éjjel felriadok, amióta megláttam ezt. Ezért gyűlölöm. Gyűlölöm! És nem akarom, hogy itt legyen. Tegyük vissza oda, ahol volt, és maradjon a fagyban a következő húszmillió évre. Nyomasztó rémálmaim vannak – azt álmodom, hogy valami ismeretlen anyagból épült fel, és az akaratával irányítja, hogy milyen alakzatban jelenik meg. Változtatni tudja az alakját, ha akarja, éppen olyan lesz, mint az ember – és vár... arra vár, hogy ölhessen és ehessen...

Ez persze nem logikus érvelés. Tudom. De ennek a dolognak amúgy sincs sok köze a földi logikához.

Jó, lehet, hogy nem olyan anyagból, nem úgy épült fel, mint mi, talán a bacijai is mások, mint a mieink. Lehet, hogy a bacilusai nem élik túl az itteni hideget. De kérdezem én Blair és Copper, mi van a vírusokkal? Ti mondtátok, hogy a vírus csak egy enzimmolekula. Annak csak proteinre van szüksége az élethez.

Éa honnan tudjátok annyira biztosan, hogy a mikroszkopikus életformák milliónyi formája közül egyetlen egy sem veszélyes? Gondoljatok a víziszonyra, a veszettségre. A veszettség minden melegvérű teremtményt megtámad, függetlenül a test kémiai összetételétől. És a papagájkór? Miért, neked olyan a tested mint a papagájé, Blair? És a szimpla rothadás – az üszkösödés, a nekrózis, na? Az aztán igazán nem finnyás. Neki nyolc, hogy milyen a test kémiai összetétele.

Blair csak annyi időre hagyta abba a szöszmötölést, amíg felpillantott. Tekintete találkozott Norris dühös, szürke pillantásával. – Abból amit mondtál, csak annyi derült ki, hogy rosszakat álmodsz a lény miatt. Ezt el is fogadom. – Huncut, kicsit gonoszkodó vigyor villant fel a biológus barázdált arcán. – Velem is előfordul. És akkor? Álom-fertőzés. Kétségtelen, rendkívül veszedelmes betegség.

Ami a többit illeti, a vírusokkal kapcsolatban nagyot tévedtél. Először is azt még senki nem bizonyította be, hogy ez az elmélet és egyedül ez, magyarázza a vírusok viselkedését. Másodszor, akkor szólj majd, ha gabonapenészt kaptál. A gabona sokkal közelebb áll a te kémiai összetételedhez, mint ez a másvilági kreatúra.

A veszettség pedig nagyon, de nagyon korlátozott. Nem fertőzhet meg vele a búza vagy a hal, és te sem fertőzheted meg ezeket. Pedig közvetve rokonságban állsz legalább a hallal. Ezzel pedig – Blair kedvesen a becsomagolt lény felé biccentett –, Norris, nem.

– Ha már mindenképpen olvasztani akartok, olvasszátok fel formalinban. Már mondtam...

– Én meg azt mondtam, hogy annak semmi értelme. Nem lehet kompromisszumot kötni. Garry kapitánnyal miért jöttetek ide a mágnesességet tanulmányozni? Miért nem volt jó otthon? New Yorkban is van mágnesesség. Ha formalinba pácoljuk, pontosan annyit fogok megtudni róla, mint te a mágnesességről New Yorkban. És még valami. Ha ezt formalinba rakjuk, soha többé az életben nem jutunk hozzá még egy igazihoz. A fajtája húszmillió évvel ezelőtt elment innen, és még ha a Marsról jött is volna, ma már nem találhatunk hozzá hasonló lényeket. És... a hajó is elment.

Csak egyetlen lehetőségünk van... és azt a lehető legjobban kell kihasználnunk. Lassan, óvatosan kell felengedni, és nem tehetjük formalinba. Szó sem lehet róla.

Garry parancsnok ismét előlépett. Norris mérgesen hátrább húzódott.

– Úgy hiszem uraim, Blairnak igaza van. Mi a véleményetek?

Connant felnyögött. – Rendben van, csak talán mégis neki kellene őrt állnia amíg felolvad. Búsan elvigyorodott, és vörös tincsét hátrasimította a homlokából. – Sőt, tovább megyek. Remek ötlet, feltéve, ha ő üldögél ezzel a jópofa hullával.

Garry halványan elmosolyodott. A többiek egyetértően kuncogtak. – Azt hiszem, ha volt is kísértete, ennyi idő alatt biztos éhen halt, Connant – vigasztalta Garry. – Ezt pedig még te is kordéban tudod tartani. „Vas" Connant még mindig képes legyőzni az ellenfelet, igaz?

Connant kelletlenül megrázta magét. – Nem a kísértetektől félek. Na, lássuk, miről is van szó. Én...

Blair izgatottan visszahantotta a ponyvát. Ott feküdt a lény. A szoba melegében a jég egy kicsit már megolvadt. Tiszta volt és kék, mint a jó minőségű vastag üveg. A kendőzetlen lámpafényben nedvesen, síkosan csillogott.

Az emberek dermedten bámultak. Arccal felfelé hevert az egyszerű, zsíros asztallapon. A bronz jégcsákány törött nyele még mindig kiállt a fura koponyából. A három őrült, gyűlölettől lángoló szem ragyogott, mint a frissen kifröccsent vér. Kéken vonagló, tekergő féregfészek kúszott-mászott ott, ahol a hajnak kellett volna lennie...

Van Wall, a hat láb magas, majd száz kilós, vasidegzetű pilóta fuldokló hangot hallatott, és kétségbeesetten kibotorkált a folyosóra. A társaság fele a nyomába eredt. A többiek is elhátráltak az asztaltól.

McReady az asztal egyik végénél az embereket figyelte. Hatalmas teste biztosan állt erős lábain. Norris a másik végén izzó gyűlölettel nézett le a lényre. Az ajtón kívül Garry egyszerre vagy egy tucatnyi emberrel beszélt.

Blair megfogta a rövidnyelű kalapácsot. A jég, ami eddig fogva tartotta a tetemet, most nagyot reccsent az acél alatt, amikor a biológus nekilátott eltávolítani a húszezeréves zárványt...

 

3

 

– Tudom, hogy nem örülsz neki Connant, de akkor is ki kell olvasztani. Azt mondod, hagyjuk így, amíg visszatérünk a civilizációba. Rendben, azt az érvet elfogadom, hogy ott jobb és teljesebb munkát végezhetnénk. De... hogy visszük át a Vonalon? Át kellene vinnünk egy hőmérsékleti zónán, a sarkköri zónán, félig át a következő zónán, mielőtt New Yorkba érünk. Te egy éjszakát sem akarsz vele tölteni, viszont azt tanácsolod, hogy a tetemet a marhahús mellé akasszuk a hűtőbe? – Blair felnézett, kis időre abbahagyta az óvatos vagdosást. Kopasz, szeplős koponyája győztesen bólogatott.

Kinner, a pocakos, sebhelyes arcú szakács megspórolta Connantnak a választ. – Ide hallgasson, miszter. Ha ezt beteszi a húsaim közé, az összes istenekre esküszöm, hogy magát is mellé lógatom. Maguk ebben a táborban minden mozdíthatót az én asztalaimra pakolnak, és egy szót sem szólhatok. De ha ezt beteszi a húsos dobozkába, de csak a húsvágómra. főzhetik maguknak a menzát.

– De Kinner, a Nagy Mágnesen ez az egyetlen sztal, ami elég nagy ahhoz, hogy dolgozni is lehessen rajta – érvelt Blair. – Ezt már számtalanszor elmagyaráztuk.

– Ja, és mindenki mindent idehoz. Clark idehozza a kutyáit, amikor verekednek, és ehhez az asztalhoz köti ki őket. Ralsen a szánjait tartja itt. Az ördögbe is, szerintem csak egy Boeing hiányzik, de azt is itt tartanák, ha át tudnák húzni az alagútjukon.

Garry felkuncogott, és s Van Wallra, a Főpilótára kacsintott. Van Wall hatalmas szőke szakálla gyanúsan megremegett, mikor ünnepélyesen Kinner felé biccentett. – Igaza van, Kinner. A repülő részleg az egyetlen, amelyik tisztességesen bánik magával.

– Tényleg zsúfoltság van itt, Kinner – ismerte el Garry. – De ez mindannyiunkkal előfordul. A sarkköri táborokban nincs sok hely a magánéletre.

– Magánéletre?! Ammeg mi? Tudja mi ríkatott meg igazán? Amikor Barclay bemasírozott, a vállán a vécé ajtó, és azt danolta, hogy „Az utolsó palánk a táborban! Az utolsó palánk a táborban!", és kivitte, hogy házat építsen a vontatójára. A francba, jobban hiányzik a holdvágás arról az ajtóról, mint a napnyugta. Barclay nem az utolsó palánkot vitte ki, de nem ám, hanem a magánéletre való utolsó esélyt lopta el ebből a nyamvadt táborból.

Kinner állandóan visszatérő, jóindulatú lamentálását hallgatva még Connant is elvigyorogta magát. De hamar lehervadt az arcáról a mosoly, amikor sötét, mélyen ülő szeme a vörösszeműre tévedt, akit Blair éppen a jégházából hámozott ki. A hatalmas kéz hátrasöpörte a vállig érő haját, és ismerős mozdulattal a füle mögé csavarta egy tincsbe. – Tudom hogy a kunyhóm túl zsúfolt lesz, ha ezzel az izével kell megosztanom – morogta. – Miért nem vagdosod le róla a jeget... ezt szerintem nyugodtan megcsinálhatod. Senki nem fog megzavarni, azután fellógatod a bojlerre? Az elég meleg. Kiolvasztja a csirkét, egy pár óra alatt még egy fél marhát is.

– Tudom – Blair letette a fejszét, hogy csontos, szeplős kezével kifejezőbben tudjon gesztikulálni, egész teste belefeszült a lelkesedésbe –, de ez túlságosan fontos, nem akarok semmilyen kockázatot vállalni. Ilyen leletre még soha senki nem bukkant. És többé nem is fog. Ez az egyetlen lehetőségünk van, és tökéletesen kell kihasználni. Figyelj, te is emlékszel, hogy a halak, amiket a Ross-tengernél fogtunk ki, szinte abban a pillanatban megfagytak, ahogy a fedélzetre emeltük őket, és amikor fokozatosan felengedtük, életre keltek. Az élet alacsonyabb rendű formáit a gyors fagyasztás és a fokozatos felengedés nem öli meg. Nekünk...

– Hé. Az isten szerelmére... csak nem azt akarod mondani, hogy ez az izé feltámad? – kiáltotta Connant. – Te ezt... Engedj oda! Olyan kicsi darabokra...

– Nem! Nem, te idióta! – Blair Connant elé ugrott, hogy megóvja értékes leletét. – Nem. Ez csuk az alacsonyrendű létformákra igaz! A jó ég áldjon meg, hagyd már, hogy befejezzem. A magasabbrendű élettel ezt nem lehet megtenni. Olyan nincs, hogy felenged, és magához tér. Várj egy kicsit... tartsd. A hal azért tér magához a fagyás után, mert a teste egyes sejtjei képesek újraéledni, és ez önmagában elegendő az élet újjászervezéséhez. A magasabb rendű formációk viszont olvasztás után is halottak. Igaz hogy az egyes sejtek magukhoz térnek, de utána el is pusztulnak, mert az élethez szerveződésre és együttműködésre van szükség. És azt az együttműködést már nem lehet megteremteni. Az egészségesen megfagyott állat csak elvileg életképes. A magasabbrendű állatok esetében valójában elképzelhetetlen az újjáélesztés. Egyszerűen képtelenség. Ahhoz túl komplex, összetett és bonyolult és kifinomult szerveződésről van már szó. Ez pedig egy értelmes teremtmény lehetett, a saját fejlődés-láncolatában legalább olyan magas fokon állhatott, mint mi a miénkben. Talán még fejlettebb is volt. Ez éppen olyan halott, mint egy megfagyott ember.

– Honnan tudod? – makacskodott Connant, de már nem szorongatta a fejsze nyelét.

Garry parancsnok tenyere nehezedett a vállára. – Várj egy kicsit, Connant. Tisztázzuk a dolgot. Én is úgy gondolom, hogy szó sem lehet olvasztásról, ha a legparányibb esélye van annak, hogy ez feltámad. Szerintem is rendkívül kellemetlen lenne élve vendégül látni, de én úgy értettem, hogy erre semmi esélye sincs.

Dr. Cooper kivette a pipáját a foga közül. A pocakos emberke felemelkedett a priccséről. – Blair technikai értelemben beszélt feltámadásról. Ez itt halott. Olyan halott, mint a szibériai fagyott mammutok. Rengeteg bizonyítékunk van arra, hogy fagyás után nincs élet – általánosságban a halak sem élnek. A magasabbrendű élőlények pedig semmilyen körülmények között, semmilyen formában sem adnak élet jelet. Mi a baj, Blair?

A kis biológus megrázta magát. A maradék pár szál haja szinte beleremegett jogos haragjába. – Nincs baj – mondta sértődötten. – Csak azt kell tudni, hogy az egyes különálló sejteknek olyan tulajdonságai vannak, mint az élő sejteknek, feltéve, ha megfelelő módon olvasztják fel őket. Az ember izomsejtjei a tényleges halál beállta után még jó néhány órán át élnek. De azért, mert még élnek, és mert a köröm– vagy hajsejtek élnek és növekednek, nem mondod azt egy holttestre, hogy zombi vagy mi.

Na már most, ha én ezt jól olvasztom föl, akkor talán megtudhatjuk, hogy milyen az a világ, ahonnan érkezett. Semmilyen más úton-módon nem dönthetjük el, hogy a Földön élt, vagy a Marson, vagy a Vénuszon, vagy a csillagokon túlról érkezett.

És csak azért, mert nem hasonlít az emberre, nem kell gonoszsággal, kegyetlenséggel vagy tudom is én mivel vádolni. Lehet, hogy az arca éppen a sorsába való belenyugvást fejezi ki. A kínaiaknál a gyász színe a fehér. Ha az embereknek lehetnek eltérő szokásaik, miért ne lehetne egy tőlünk ennyire különböző fajnak más az arcjátéka?

Connant halkan, kegyetlenül elnevette magát. – Békés belenyugvás! Ha a belenyugvást így fejezi ki, egyáltalán nem lennék kíváncsi arra, hogy néz ki, amikor dühös. Ezt az arcot nem békésnek tervezték. A fizimiskája alapján fogalma sem lehetett az olyan filozofikus gondolatokról, mint a béke.

Rendben van, a te állatkád, de azért gondolkozz józanul. Ez gonoszságon nevelkedett, kamaszkorában a macskák ottani megfelelőjét lassú tűzön, élve sütögette, és felnőtt korában azzal szórakozott, hogy új, rafinált kínzásokat talált ki magának.

– Semmi jogod így beszélni – csattant föl Blair – Honnan tudsz te bármit is egy alapvetően nem emberi arckifejezésről? Lehet, hogy nincs is semmilyen emberi megfelelője. Egyszerűen a természet egy másik teremtménye. A természetes alkalmazkodás egyik csodálatos példája. Egy másik, talán kegyetlenebb világ szülötte, amelynek más formái, más jellegzetességei vannak. De ettől még épp annyira a Természet saját teremtménye, mint te magad. Most csak arról a gyerekes emberi gyengeségről tettél tanúbizonyságot, ami gyűlöl mindent, ami más. Az ő világában lehet, hogy te csak egy medúza lennél a szemében, valami fehér monstrum, aminek nincs megfelelő számú szeme. Egy gombaszerű sápadt képződmény, ami tele van gázzal.

Csak azért, mert más, nincs jogod azt állítani, hogy szükségszerűen gonosz is.

Norrisból csak egy kiáltás szakadt ki: – Hahh! Lenézett a lényre. – Attól talán tényleg nem kell valaminek gonosznak lennie, hogy egy másik világból érkezett. De ez a lény az volt. A természet gyermeke, mi? Hát pokoli egy természet lehetett.

– Hé, abba hagynák végre a piszkálódást, és eltakarítanák ezt az izét az asztalomról? – nyöszörögte Kinner. – És takarják le. Nem tisztességes látvány.

– Kinner szemérmes lett – élcelődött Connant.

A szakács a hatalmas fizikusra emelte a tekintetét. A sebhelye lefelé görbült, szorosan összezárt szája szöglete felé. – Jól van nagyfiú. És egy perccel ezelőtt miért rinyáltál? Ha akarod, éjjelre melléd ültetjük a karosszékbe, jó lesz?

– Nem félek az arcától – csattant fel a professzor. – Nem tesz különösebben boldoggá, hogy virrasztanom kell a teteme mellett, de megteszem.

Kinner arcán szétterült a vigyor. – Aha. A tűzhelyhez ballagott, és vadul kotorni kezdte a hamut. Blair visszatért a munkájához, tovább darabolta az olvadozó jeget.

 

4

 

– Klikk – jelezte a kozmikus sugárzásmérő. – Klikk-brrr-klikk.

Connant írni kezdett, és elejtette a ceruzáját.

– A francba. – A fizikus a távolabbi sarok felé pislantott, majd vissza a sarokhoz közeli pulton álló Geiger-számlálóra. És lemászott az asztala alá, hogy előhalássza a ceruzát. Ismét a munkája mellé ült, megpróbált valamivel egyenletesebben írni. Rendszerint csak görcsös, reszketeg írással tudott lépést tartani a Geiger-számláló váratlan csipogásával. A petróleum lámpa állandó, tompa sziszegését, a Paradicsom Ház folyosóin alvó tucatnyi ember szuszogását, horkolását csak a számláló rendszertelen kattogása és a rézhasú kályhában le-lepottyanó szén zörrenése zavarta meg. És a sarokban a szűnni nem akaró csöpp-csöpp-csöpp.

Connant a zsebéből előhalászott egy pakli cigarettát, alulról kipöckölt egy szálat, és a szájával kirántotta. Az öngyújtó megint nem működött. Dühösen keresgélt a papírhalomban, hátha akad valahol egy doboz gyufa. Kattogtatta még párszor az öngyújtót, de hiába. Káromkodva ledobta és feltápászkodott. A szénfogóval kikapart egy izzó széndarabot a kályhából.

Amikor az asztalhoz ülve még egyszer kipróbálta az öngyújtót, az rögtön fellobbant. A számláló gyors kattogássorozatot adott le, ahogy a kozmikus sugarak áthaladtak rajta. Connant haragosan bámulta, megpróbált az elmúlt héten begyűjtött adatok rendszerezésére koncentrálni. A heti összefoglaló...

Feladta, Győzött a kíváncsiság, az idegesség. Felemelte a lámpát, és a sarokban álló asztalhoz vitte. Aztán a kályhához lépett, és felkapta a szénfogót. A dög már majd’ tizennyolc órája olvadozott. Öntudatlan óvatossággal megpiszkálta. A hús már nem volt kőkemény, inkább valami ruganyos anyagra hasonlított. A nedves, kék gumin apró, kerek ékkövekként csillantak fel a petróleum lámpa fényében a vízcseppek. Connant érthetetlen, sürgető vágyat érzett, hogy a lámpa tartalmát az olvadozó lényre öntse, és aztán odapöccintse a cigarettáját. A három vörös szem vakon bámulta, a rubintos szemgolyókban csak a homályos, füstös lámpafény tükröződött.

Bizonytalanul érezte, hogy soká, nagyon soká bámult ezekbe a szemekbe, valahol még azt is tudta, hogy többé már nem élettelenül néznek. De ez most egyáltalán nem tűnt fontosnak. Nem volt nagyobb jelentősége, mint a lassan pulzáló vézna nyak tövéből sarjadó szívókarok nehézkes, lassú, tapogatózó mozgásának.

Connant felkapta a lámpát, és visszament a székéhez. Leült. Az előtte heverő lapok számhalmazait bámulta. Furcsa módon a számláló kattogása már nem volt annyira zavaró. A kályhában a tűz pattogása sem vonta el a figyelmét,

Automatikusan átnézte a heti jelentését, kitöltötte a rubrikákat, rövid összefoglalókat írt, gondolatait nem zavarta a háta mögött megreccsenő padlódeszka.

És mintha közelebbről jönne a reccsenés.

 

5

 

Blair hirtelen felbukkant lidércnyomásos álmai mélységéből. Connant arca homályosan lebegett felette; egy pillanatra azt hitte, az álom vad rettenetének folytatása. De Connant arcáról sütött a harag, és... a félelem.

– Blair!... Blair! Te hétalvó, ébredj már!

– Mi? Mi van? – A kis biológus foltos-csontos öklei görcsös gyerekmarokként dörgölték a szemét. A szomszédos priccseken a többiek is ébredeztek.

Connant kiegyenesedett. – Ébredj! És pattanj! Az az átkozott megszökött!

– Megszökött? Micsoda?! – Van Wall főpilóta bika hangja megremegtette a falakat. Lentről, a közlekedő alagútból hirtelen mások is kiabálni kezdtek. A Paradicsom Ház tucatnyi lakója egymás hegyén hátán rontott be a helyiségbe. A pocakos Barclay hosszú gyapjú alsóban, kezében egy tűzoltókészülékkel bukkant fel.

– Mi a fene történik itt? – kérdezte.

– Az az átkozott dögötök meglógott. Vagy húsz perccel ezelőtt elbólintottam, és amikor felébredtem, már sehol sem volt. A pokolba is, doki, nem azt mondtad, hogy ezek a lények nem tudnak feltámadni? Blair potenciális élete potenciálisan pokoli sokat fejlődött, és egyszerűen kisétált.

Copper értetlenül bámult. – De hát... nem volt... földi – lehelte. – Én... gondolom, a földi törvények rá nem érvényesek...

– Ami a szabadulást illeti, az érvényes volt, és élt is vele. Muszáj megtalálnunk, és valahogy el kell fognunk. – Connant keservesen káromkodott, mélyen ülő sötét szeme komoran és nagyon dühösen pásztázta a többieket. – Tiszta szerencse, hogy az a dög nem zabált meg, amíg aludtam.

Blair valamit mondani készült, halvány tekintetét hirtelen félelem felhőzte el. – Lehet hogy meg is... izé... meg kell keresnünk.

– Keresd meg te. A te kedvenced. Én megkaptam, amit akartam, ücsöröghettem vele hét órán keresztül, közben másodpercenként kattogott az az átkozott számláló, ti meg itt húztátok a lóbőrt. Kész csoda, hogy tudtam aludni. Átmegyek az Adminisztrációra.

Garry parancsnok bújt be az ajtón, a nadrágszíját még csak most húzta szorosra. – Nincs rá szükség. Van hangja olyan volt, mint egy hátszéllel küzdő Boeing motorja felszálláskor. – Szóval nem volt halott.

– Hát nem én vittem ki a karomban, abban biztos lehetsz – csattant fel Connant. – Utoljára annyit láttam, hogy a koponyáján a vágásból valami olyan zöld ragacs szivárgott, mint a szétnyomott káposztalepke. A doki épp azt mondta, hogy a mi törvényeink nem érvényesek rá... mert földönkívüli. Az biztos, hogy ez a földönkívüli szörnyeteg, a pofájából ítélve földönkívüli hajlamaival valahol itt kószál, és a koponyájából szivárog az agya.

Norris és McReady az ajtóban álltak, mögöttük reszketve sorakoztak a többiek. – Látta valaki errefelé jönni? – kérdezte ártatlanul Norris. – Körülbelül négy láb magas... három vörös szem, ...szivárgó agy... Ellenőrizte valaki, hogy nem csak egy hülye viccről van szó? Mert ha igen, azt hiszem egységesen járhatunk el, és Blair állatkáját Connant nyaka köré tekerjük, üljön ott, mint a Vén Tengerész vállán az albatrosz.

– Ez nem vicc – horzongott Connant. – Uram atyám, bárcsak az lenne! Inkább viselném... – Elhallgatott. Vad, kísérteties vonyítás töltötte be a folyosókat. Mindenki megmerevedett: aztán félig megfordult.

– Azt hiszem megtaláltuk – mondta Connant. Sötét tekintetében furcsa nyugtalanság villant. Kihátrált a szobából, be a Paradicsom Házba, a priccséhez, de szinte rögvest vissza is tért, kezében egy súlyos .45-össel és egy jégcsákánnyal. Majdnem gyengéden tartolta őket, miközben elindult a Kutyavároshoz vezető folyosón.

– Rossz folyosóra tévedt... a kutyák közé került... Halljátok... a kutyák elszakították a láncokat...

A kutyák félig rémült üvöltése most kegyetlen vadászmorgássá alakult. Hangjuk végigdörgött a keskeny folyosókon, hallatszott a színtiszta gyűlölet vicsorgó morgása. A fájdalom metsző sikolya, tucatnyi hörgő ugatás.

Connant az ajtó felé csörtetett. Közvetlenül mögötte McReady, aztán Barclay és Garry parancsnok. Mások az Adminisztrációs Épülethez indultak, és a szánkamrába: ott tartották a fegyvereket. Pomroy, a Nagy Mágnes öt tehenének felügyelője az ellenkező irányban indult el a folyosón – a hat láb hosszú vasvilla járt a fejében.

Barclay kénytelen volt megtorpanni, mikor McReady óriási teste hirtelen irányt változtatott. Ahelyett, hogy a Kutyavárosba vezető alagúthoz ment volna, eltűnt az egyik elágazásnál. A mérnök kezében a tűzoltókészülékkel egy darabig bizonytalankodott, nem tudta eldönteni, melyik irányba induljon. Aztán Connant széles háta után rohant. Bármi jutott is McReady eszébe, az biztos, hogy a dolog működni fog.

Connant megállt a folyosó kanyarjában. A torkából szisszenve tört elő a levegő. – Te magasságos úristen... – A revolver mennydörögve elsült. Három süketítő, szinte tapintható hanghullám verte fel a lezárt folyosót. Újabb kettő. A revolver a kemény hóba fagyott nyomokra pottyant. Barclay látta, hogy a jégcsákány védekező állásba lendül. Connant erős teste elzárta előle a kilátást, de hallotta, hogy valami vinnyogva, eszelősen kuncog. A kutyák elcsendesedtek; halk morgásukban volt valami halálos komolyság. Karmos lábak kaparták a havat, törött láncok csengtek-bongtak.

Connant gyorsan mozgott, és Barclay most már mindent látott. Egy pillanatig dermedten állt, aztán sípolva kiengedte a tüdejébe szorult levegőt. A Lény Connant-ra vetette magát. A férfi izmos karja először a fejszerű testrészbe vágta bele a jégcsákányt. Iszonyatosat reccsent, de a cafatosra szaggatott test, amit már vagy egy tucat őrjöngő Huskey megtépett, ismét lábra állt. A vörös szemekből valami nem evilági gyűlölet sütött, nem evilági és megülhetetlen életerő.

Barclay a tűzoltókészüléket fogta rá. Az égető, vakító anyag és a kutyák rohama megzavarta ugyan a Lényt, de el nem rettentette. Nem félt az semmitől, ami élt vagy életet adhatott.

McReady elsöpörte az útjában álló embereket, akik a zsúfolt folyosón nem tudtak előrébb jutni. Szemlátomást előre megtervezett támadást indított. A kezében az egyik óriási hőlégpisztoly – ezzel melegítették fel a repülő motorját – szinte feldübörgött, amikor McReady a sarkon befordulva kinyitotta a szelepet. Az őrült vinnyogás felerősödött. A kutyák hátrálni kezdtek a három láb hosszú forró, kék láng elől.

– Bar, hozd a kábelt. És egy fogót. Ha nem tudom elégetni, árammal megyünk neki – adta ki az utasítást McReady, hangjából a megtervezett tettekhez szükséges határozottsággal. Barclay lefordult az áramfejlesztő felé vezető hosszú folyosón, de Norris és Van Wall már előtte rohant.

A kábel a folyosó falába épített szekrényben volt. Barclaynek csak fél percre volt szüksége hogy letekerje, és már rohant is vissza. Van Wall hangja zúgott végig a folyosón: – Áram! – És a vészhelyzetre tartogatott benzinmeghajtású dinamó máris életre kelt. Mostanra vagy fél tucat férfi érkezett le. A szén meggyulladt a gőzerőmű tűzszekrényében. Norris halk, halálosan monoton hangon káromkodott. Gyors, biztos kézzel dolgozott Barclay kábelének másik végénél, az egyik vezetékhez kellett kötnie.

A kutyák elhátráltak, mikor Barclay elérte a folyosó kanyarulatát, elhátráltak a fúriaszerű szörnyeteg elől, amelyik csapdábaesett gyűlölettel hörgött, és gyűlölettel teli vörös szemekkel bámult. A véres orrú kutyák félkörben álltak, kivicsorították csillogó, fehér fogaikat. Rosszindulatú vonyításuk a vörös szemek gonoszságával is felért. McReady magabiztos készenlétben várakozott a folyosó kanyarulatában. Lazán, mégis bármikor tettre készen tartotta a sistergő hőpisztolyt. Mikor Barclay megérkezett, oldalra lépett, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a szörnyetegről. Keskeny, bronzszínű arcán alig észrevehető, feszült mosoly játszott.

Norris hangja végigzengett a folyosón, és Barclay előrelépett. A kábelt egy hólapát nyeléhez kötötte, a két vezetőt szétszedte, majd egymástól 18 inchre egy fadarabbal tartotta, a nyél távolabbi végénél. A csupasz rézvezetőkbe 220 voltot vezettek. A petróleum lámpák fényében vészterhesen csillogtak. A Lény vinnyogott, és gyűlölt és vergődött. McReady Barclay mellé lépett. Mögötte a kutyák a képzett Huskyk szinte telepatikus értelmével felfogták, mi fog történni. Vonításuk élesebb és mégis lágyabb lett. Közelebb jöttek. Hirtelen az egyik hatalmas, éjfekete Alaszkai ráugrott a csapdába esett lényre. Az ordított, megfordult, karmos lába hasított.

Barclay előre ugrott és ütött. Kísérteties, éles sikoltás, aztán a hang elfulladt. Az égett hús szaga betöltötte a folyosót. Zsíros füst kanyargott a mennyezet felé. A gáz-elektromos dinamó visszhangzó robaja tompa dobogássá csitult.

A rángó, majd megmerevedő arcban a vörös szemek kihunytak. A kézszerű, lábszerű tagok tekeregtek, vonaglottak. A kutyák előre törtek, Barclay pedig hátrább vitte a lapátnyelű fegyvert. A Lény a hóban nem mozdult, amikor a villogó fogak belemartak.

 

6

 

Garry körbenézett a zsúfolt szobában. Harminckét férfi. Van aki ideges feszülten támaszkodik a falnak, mások nyugtalan-lazák. Van aki ül, de a többség áll, szorosan egymás mellett, mint a szardíniás dobozban a halak. Harminckettő, meg az az öt, aki a sérült kutyákat látja éppen el. Összesen harminchét. A teljes legénység.

Garry beszélni kezdett. – Rendben, gondolom mind itt vagyunk. Néhányan – legfeljebb hárman vagy négyen – láttátok, mi történt. De mindannyian láttátok a lényt az asztalon, szóval lehet valami általános képetek a dologról. Akinek nincs, annak felemelem... – a keze az asztalon heverő Lényt takaró vászonra tévedt. Az égett hús savanykás bűze szivárgott alóla. Az emberek nyugtalanul mocorogtak.

– Nagyon úgy néz ki, hogy Charnauk nem vezeti többé a falkát – folytatta Garry. – Blair alaposabban meg akarja vizsgálni. Tudni akarjuk, hogy mi történt, és biztosak akarunk lenni abban is, hogy ez itt örökre és ténylegesen elpusztult. Egyetértetek?

Connant elvigyorodott. – Aki nem, az itt ülhet mellette egész éjjel.

– Akkor minden rendben. Blair, mit tudsz nekünk mondani? Mi volt ez? – Garry a kis biológushoz fordult.

– Nem tudom, láttuk-e valaha eredeti formájában – Blair a letakart masszára nézett. – Lehet, hogy azokat a lényeket utánozta, akik az űrhajót építették. Bár ezt nem tartom valószínűnek. Inkább arra gondolok, hogy ez lehetett az eredeti formája. Akik közel álltunk a kanyarhoz, láttuk akció közben. Itt az asztalon az eredményt is megfigyelhetjük. Amikor elszabadult, nyilvánvalóan körbenézett az Antarktiszon, ami pontosan olyan hideg volt mint akkor, amikor ide érkezett – és megfagyott. Olvasztáskor szövetmintát vettem belőle, és arra a következtetésre jutottam, hogy a Földnél melegebb planétáról érkezett. Eredeti formájában nem tudta volna elviselni a hideget. A Földön nincs olyan életforma, ami hosszabb ideig kibírná az antarktiszi telet, hacsak a kutyák nem. Megtalálta a kutyákat, és valahogy sikerült elkapnia Charnaukot, a vezérkutyát. A többiek megszimatolták... meghallották... fogalmam sincs... mindegy is, lényeg, hogy megvadultak, elszakították a láncokat, és megtámadták. Ezért nem maradt elég ideje. Amit mi találtunk, az részben Charnauk volt, és csak részben volt halott. Charnauk másik részét félig megemésztette a lény kocsonyás protoplazmája. Szóval részben még az a Lény volt, amit eredetileg találtunk. Valahogy alap protoplazmává lényegült. Amikor a kutyák megtámadták, átalakult az általa ismert legharciasabb lénnyé. Földönkívüli szörnyeteggé.

– Átalakult? – csattant fel Garry. – És hogyan?

– Minden élőlény kocsonyás anyagból épül fel – protoplazmából és szubmikroszkopikus részecskékből, s sejtmagokból. Ezek irányítják magát a tömeget, a protoplazmát. A Lény pedig a természet mindent átfogó tervének egyik módosulása. Protoplazmából álló sejtek, amelyeket a végtelenül kicsiny sejtmagok irányítanak. Ti fizikusok talán az atomhoz hasonlítanátok. Az atom tömege, a teret kitöltő, keringő elektronokból áll. De a dolog lényege, a meghatározója, maga az atommag.

A Lény felépítése nem sokban különbözik attól, amit már eddig is ismertünk. Csak éppen egy olyan módosulat, amivel még nem találkoztunk. Éppen olyan természetes és logikus, mint az élet bármely más megnyilvánulása. Pontosan ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedik. A sejtek protoplazmából épülnek fel, és a sejtmag határozza meg a tulajdonságukat.

– Csakhogy a Lénynél a sejtmagok a sejteket akaratlagosan ellenőrzik. Megemésztette Charnaukot, és emésztés közben tanulmányozta a szövetsejteket, hogy le tudja utánozni. Egyes részei – azok, amelyeknek elegendő ideje maradt az átalakulásra –, most kutyasejtek. Viszont nincsenek kutya sejtmagjai. – Blair kicsit megemelte a viaszosvásznat. Egy kutya szőrös, törött lába bukkant elő. – Ez például egyáltalán nem egy kutya. Csak utánzat. Egyes részekben magam sem vagyok biztos. A sejtmag elrejtette magát, kutya-sejtmag utánzatba burkolózott. Idővel még a mikroszkóp se mutatja ki az eltérést.

– Tételezzük fel – szólalt meg keserűen Norris –, hogy rengeteg ideje volt.

– Akkor kutya lett volna. A többi kutya elfogadná. Mi is elfogadnánk. Nem hiszem, hogy bármiben is eltért volna a valódi állattól. A különbséget semmi nem mutatta volna ki. Se a mikroszkóp, se a röntgen, minden módszer kudarcot vallana. Ez egy rendkívül intelligens faj egyede.

Egy olyan fajé, amely a biológia legrejtettebb titkait is ismerte, és a maga hasznára fordította.

– És mi volt a terve? – kérdezte Barclay, miközben a kipúposodó vásznat nézte.

Blair kellemetlenül vigyorgott. A koponyája körül lebegő tincsek szinte felkavarták a levegőt. – Gondolom el akarta foglalni a világot.

– Elfoglalni a világot?! Csak így, egyodül? – Connant szinte fuldokolva kapkodta a levegőt. – Magányos diktátorként?

– Nem – csóválta a fejét Blair. A szike, amivel eddig játszott, kiesett az ujjai közül. Lehajolt, hogy felemelje, ezért nem látszott az arca, miközben magyarázott. – Ő lakta volna be a Földet.

– Belakta... belakta volna a Földet? Aszexuálisan reprodukálódik?

Blair a fejét rázta, és nagyot nyelt. – Erre... nincs szüksége. Nyolcvanöt fontot nyomott. Chamauk körülbelül kilencvenet. Charnaukká vált volna, és marad nyolcvanöt szabad fontja arra, hogy... Jack legyen. Vagy Chinook. Bármit le tud másolni. Pontosabban bármivé át tud alakulni. Ha elérte volna az antarktiszi tengert, bálna lett volna. Esetleg két bálna. Megtámadhattak volna egy gyilkos bálnát, és vagy gyilkosbálnákká, vagy bálnacsordává alakultak volna át. Vagy elkaphatott volna egy albatroszt, egy rablósirályt és elrepült volna Dél–Amerikába.

Norris halkan szitkozódott. – És valahányszor megemészt valamit, és utánozza...

– Megmarad az eredeti tömege, és mindent elölről kezdhet – fejezte be a mondatot Blair. – Semmi nem ölheti meg. Nincs természetes ellensége, mert azzá válik, amivé akar. Ha megtámadja egy gyilkos bálna, akkor átalakul gyilkos bálnává. Ha albatroszként egy sas megy neki, akkor sas lesz. Atyám, még nőstény sas is lehet. Visszamegy, fészket rak és tojást tojik!

– Biztos vagy benne, hogy ez a pokolbeli szörnyeteg halott? – kérdezte halkan Copper doktor.

– Hála a mennybélinek, igen – zihálta a biológus. – Miután a kutyákat elvitték, ott maradtam, és belenyomtam Bar elektromos villáját. Öt percig tartottam benne. Halott – és megfőtt.

– Akkor csak örülhetünk, hogy ez itt az Antarktisz, ahol a tábori állatokon kívül nincs mit lemásolni.

– Csak mi – kuncogott Blair. – Minket utánozhat. A kutyák nem tudnak négyszáz kilométert megtenni a tengerig. Nincs élelmük. Ebben az évszakban a rablósirályokat sem kaphatja el. Itt, benn a szárazföld belsejében pingvinek sincsenek. Innen senki nem érheti el a tengert – csak mi. Nekünk van agyunk. Mi képesek vagyunk rá. Hát nem értitek -le kell másolnia minket... muszáj egyikünkké válnia... csak így használhatja a repülő gépet... két órát repül, és uralkodik... Ő lesz... a Föld lakója... ha le tudott másolni!

De ezt még nem tudom biztosan. Nem volt időm megvizsgálni. Sietett. Elkapta a méretben hozzá legközelebb álló élőlényt. Nézzétek! Én vagyok Pandora! Kinyitottam a dobozt! És csak abban reménykedhetünk, hogy semmi nem jön ki belőle. Nem láttátok. Megtettem. Elintéztem. Minden mágnest összetörtem. Egyetlen gép sem tud repülni. Semmi sem tud repülni. – Blair előbb kuncogni kezdett, majd zokogva a földre vetette magát.

Van Wall főpilóta az ajtó felé indult. Távolodó léptei kopogása lassan elhalt a folyosón. Copper doktor nyugodtan hajolt a földön heverő emberke fölé. A helyiség végében lévő irodájából kihozott oldatot Blair karjába fecskendezte. – Talán kilábal belőle, mire magához tér – sóhajtotta és felemelkedett. McReady segítségével az egyik priccsre fektették a biológust. – Minden attól függ, hogy meg tudjuk-e győzni arról, hogy a lény halott.

Van Wall visszatért a kunyhóba. Keze öntudatlanul simogatta a szakállát. – Gondoltam, hogy egy biológus ebben az esetben nem tud alapos munkát végezni. A második rejtekhelyet nem vette észre. De minden rendben van, szétvertem a gépeket.

Garry parancsnok helyeslően biccentett. – A rádión gondolkodom.

Copper doktor felhorkantott. – Csak nem hiszed, hogy a rádióhullámokon lép meg? Ha nincs adás, a következő három hónapban legalább öt mentőcsapatot küldenek ide. Egyet tehetünk, hangosan beszélünk és nem mondunk el semmit. Azon gondolkozom...

McReady töprengve nézte a doktort. – Fertőzés is lehet... mindenki, aki ivott a véréből...

Copper a fejét rázta. – Blair valamit kihagyott. Lehet, hogy utánoz, de az utánzatnak is sajátos, csak rá jellemző kémiai szerkezete kell hogy legyen. Saját anyagcseréje. Ha nem így lenne, akkor igaziból kutya lenne, kutya, és semmi más. Viszont ennek kutya-imitációnak kell lennie. Következésképpen egy szérumteszt kimutatja az eltérést. És a kémiai összetétele, mivel egy másik világból érkezett, teljesen eltér az itteniekétől. Ezért, ha csak egy pár sejtnyi, egy cseppnyi vér, bekerül a kutyák vagy a mi szervezetünkbe, az immunrendszer úgy reagál, mintha valami betegséghordozóval találkozott volna.

– Vér... az imitációk véreznének? – kérdezte Norris.

– Természetesen. A vérben semmi misztikus sincs. Az izom 90 százaléka víz; a vér ettől csak annyiban tér el, hogy valamivel több benne a víz, és kevesebb a kötőszövet. Persze hogy véreznek – nyugtatta meg Copper.

Blair hirtelen felült a priccsen. – Connant! Hol van Connant?

A fizikus a biológushoz lépett. – Itt vagyok. Mit akarsz?

– Tényleg te vagy? – kacarászott Blair. Visszahanyatlott a priccsre, és rázta a visszafojtott nevetés.

Connant értetlenül bámulta. – He? Hogy én vagyok-e?

– Te vagy ott? – nyögte Blair két nevetőroham között. – Te Connant vagy? A szörny ember akart lenni – nem kutya...

 

7

 

Copper doktor kimerülten emelkedett fel a priccsről. Alaposan elmosta az injekciós tűt. A tű csilingelése szokatlanul hangosnak tűnt a zsúfolt szobában most, hogy Blair nevetése végre elcsitult. Cooper Garryra nézett, és lassan megcsóválta a fejét. – Sajnos reménytelen. Azt hiszem már soha nem fogja elhinni, hogy a lény halott.

Norris bizonytalanul elnevette magát. – Abban sem vagyok biztos, hogy engem meg tudsz róla győzni. Az isten verjen meg McReady.

– McReady? – Garry kíváncsian a meteorológus felé fordult.

– A rémálmok – magyarázta Norris. – Volt egy elmélete a rémálmokkal kapcsolatban. Azután, hogy megtaláltuk, rémesek voltak az éjszakák a Második Állomáson.

– És mi lenne az elméleted? – kérdezte Garry nyugodt hangon.

A választ Norristól kapta. Szaggatottan, nyugtalanul magyarázott. – Hogy ez a teremtmény nem volt halott. Hihetetlenül lelassította az életfunkcióit. És ezek az életfunkciók tették lehetővé, hogy valamennyire érzékelje az idő múlását, és végtelenül hosszú évek után a mi érkezésünket is. Volt egy álmom, amiben tudta utánozni a dolgokat.

– Hát – morogta Copper, – tudta is.

– Ne légy ostoba – csattant fel Norris. – Nem ez izgat engem. Álmomban arra is képes volt, hogy olvasson a a gondolatokban. Mindent megtudott az érzésekről, elképzelésekről, a szokásokról.

– És mi ebben a rossz? Mintha ez jobban aggasztana, mint az, hogy mit kezdünk egy dühöngő őrülttel a táborban. – Copper az alvó Blair felé biccentett.

McReady lassan megcsóválta nagy busa fejét. – Tudod, hogy Connant az Connant, mert nemcsak úgy néz ki, mint Connant – és mostanra már kezdjük elhinni, hogy a szörnyetegnek nemcsak nem lenne nehéz dió lemásolni Connant külsejét – hanem úgy viselkedik, gondolkodik és mozog, mint Connant szokott. Ez több, mint egy test, ami hasonlít az emberre. Ez Connant agya. A gondolatai. A viselkedése. Következésképpen, habár tudjuk, hogy a Lény képes arra, hogy olyanná formálja magát, mint Connant, nincs miért izgulni, mert azt is tudjuk, hogy az elméje egy földönkívüli elme. Abszolút nem emberi, tehát nem is képes emberi módon reagálni, gondolkodni vagy viselkedni és beszélni. Ha mégis megpróbálja, azt azonnal észrevesszük. Igazán magávalragadó ötlet, hogy le tud bennünket másolni, viszont teljességgel valószínűtlen, hogy be tudna minket csapni, hiszen annyira más, mint mi. Az agya nem emberi agy.

– Amint már párszor említettem – Norris tekintete McReadyre szegeződött –, te a legnagyobb marhaságot a legrosszabbkor tudod mondani. Lennél olyan szíves így vagy úgy végigvinni a gondolatmenetedet?

Kinner, a sebhelyes arcú szakács éppen Connant mellett állt. Most villámgyorsan a helyiség túloldalán álló, meghitten ismerős tűzhely mellé surrant. Nagy zajjal nekiállt kikaparni a hamut.

– Nem sok haszna lenne abból – szólalt meg lágyan, szinte csak magának Copper doki –, ha csak külsőre hasonlítana valamelyikünkre. Értenie kell az érzéseinket, a gondolatainkat is. Ez nem emberi lény. Fel sem tudjuk fogni, hogyan képes átalakítani magát. Egy jó színész sok gyakorlás után több-kevesebb sikerrel képes lehet egy másik ember viselkedését utánozni, természetesen egyetlen színész sem tudná becsapni azokat, akik olyan közel élnek az illetőhöz, mint mondjuk mi itt, a táborban, ahol soha senki sem lehet teljesen egyedül. Ehhez már emberfeletti képesség kell.

– Szóval te is kapiskálnd – mondta halkan Norris.

Connant egy magában álldogált a szoba végében. Az arca sápadt volt. Vadul nézett körbe-körbe. Az emberek lassan húzódtak tőle hátrább, egyre hátrább. Teljesen egyedül maradt. – Az égre, befogná a száját végre ez a két próféta? – kérdezte elcsukló hangon, – Hát minek néztek? Valami szövetmintának, amit mikroszkóp alatt kell szétcincálni? Egy undorító féregnek, akiről csak harmadik személyben lehet beszélni?

McReady ránézett. Egy időre a keze remegése is alábbhagyott. – Istenien érezzük magunkat. Bárcsak itt lennétek. Aláírás: Mindenki.

Connant – folytatta ha pocsékul érzed magad, egy pillanatra leszel szíves a mi helyünkbe képzelni magadat. Te vagy az, aki tudsz valamit, amit közülünk senki sem tud. Egyedül te tudod a választ. És ebben a pillanatban a Nagy Mágnesen te vagy a legfélelmetesebb, tőled tartanak a legjobban.

– Jézusom, bárcsak látnátok a szemeteket – zihálta Connant. – Ne bámuljatok így, az istenit! Mi a fenét akartok?

– Van valami javaslatod, Copper? – kérdezte Garry kapitány a doktort. – Mert a helyzet így, tarthatatlan.

– Tényleg? – csattant fel Connant. – Ugyan gyere már ide, és nézd meg ezt a gyülekezetet. Hiszen pont olyanok, mint a szánhúzó kutyák a sarokban! Benning, letennéd kérlek azt az átkozott jégcsákányt?

A rezes fejsze hangos koppanással esett a földre, amikor a navigátor idegesen elejtette. Azonnal lehajolt érte, és felkapta. Megforgatta, keres-te rajta a fogást, közben barna pillantása ide-oda ugrált a helyiségben.

Copper leült Blair mellé a priccsre. A deszka reccsenése túl hangos volt. A folyosó távoli végéből behallatszott egy kutya fájdalmas vonyítása, és a gondozók ideges hangja,

– A mikroszkópos vizsgálat – mondta elgondolkozva a doktor –, nem sokat érne, ezt már Blair is megmondta. Elég sok idő eltelt már. Viszont a szérum teszt egyértelmű eredményt ad.

– Szérum teszt? Pontosan mire gondolsz? – kérdezte Garry parancsnok.

– Ha lenne egy nyulam, amibe emberi vért injekcióztak – ami természetesen mérgező hatást fejtene ki nála, épp úgy mint minden más állat vére, kivéve egy másik nyúlét –, és egyre növekvő dózisba, hosszabb ideig kapna ilyen injekciót, akkor a nyúl immúnis lenne az emberi vérre. Ha levennénk tőle egy kis vért, a kémcsőben hagynánk állni, hogy szétváljon az anyag, majd a tiszta szérumba emberi vért csöppentenénk, látható reakció lenne az eredmény, kicsapódást figyelhetnénk meg, és ez bizonyítaná, hogy az adott vér emberi vér volt. Ha szarvasmarha vagy kutya vérét cseppentenénk a kémcsőbe – vagy más nem emberi vérből kapott protein származékot –, akkor nem jönne létre reakció. Ez bizonyíték lenne.

– Megmondanád, hol fogjak neked nyulat, doki? – kérdezte Norris. – Már úgy értve, hogy ha van Ausztráliánál közelebbi ilyen hely. Mert hogy az kicsit messze van, időnk meg kevés.

– Tudom, hogy az Antarktiszon nincsenek nyulak – bólogatott Copper. – De csak azért nyulat mondtam, mert rendszerint azt használják a kísérletekhez. Egyébként bármilyen más állat is megteszi. Csak az ember nem. Lehet egy kutya is. De több napig fog tartani, és mivel az állat nagyobb, több vérre lesz szükség. Legalább ketten kellenek.

– Megfelelek? – kérdezte Garry.

– Már ketten vagyunk – biccentett Copper. – Akkor rögtön el is kezdem.

– És mi legyen közben Connanttal? – kérdezte Kinner. – Azon az ajtón megyek ki a Ross-tengernek, ha főznöm kell neki.

– Lehet, hogy ember... – kezdte Copper.

Connant káromkodott, mint a vízfolyás. – Ember! Lehet, hogy ember, ti szemét hentesek. Hát mi a fene lennék, ha nem ember?

– Szörnyeteg – válaszolta éles hangon Copper. – És most hallgass, és figyelj. – Connant arca mészfehér lett. Nehézkesen lezöttyent. Kimondták a vádat. – Amíg nem tudjuk biztosan... és te is épp úgy tudod, mint mi, hogy az arc semmit nem jelent, viszont azt egyelőre csak te tudod, hogy mi az igazság... addig a legokosabb, ha bezárunk. Ha nem vagy... ember, akkor sokkal veszedelmesebb vagy, mint ez a szegény Blair, és biztosítalak, gondom lesz rá, hogy őt is elzárjuk. Úgy számolom, hogy a következő stádiumban vad vágyat fog érezni arra, hogy lemészároljon téged, a kutyákat, és talán minket is. Amikor magához tér, egészen biztos lesz benne, hogy egyikünk sem ember, és nincs semmi ezen a földön, ami megingathatná ebben a hitében. Emberségesebb lenne, ha hagynánk meghalni, de természetesen ezt nem tehetjük. Ő megy az egyik kunyhóba, te meg maradsz a Kozmosz Házban a felszereléseddel. Amúgy is ott lennél. Nna. Elő kell készítenem pár kutyát.

Connant keserűen biccentett. – Ember vagyok. Úgyhogy siess azzal a teszttel. A szemetek... jézusatyám, csak látnátok magatokat, ahogy bámultok.

Garry parancsnok aggódó arccal figyelte, ahogy Clark, a kutyák felügyelője lefogja a nagy, barna alaszkai huskyt, miközben Copper elkezdte az injekció-kezelést. A kutya nem akart együttműködni. A szúrás fájdalmas volt, és amúgy is eleget szurkálták már aznap délelőtt. Öt öltéssel varrták össze a vállától a bordája alatt, a fél testén végighúzódó sérülést. Egyik óriási agyara félig letört. A hiányzó rész az Adminisztrációs Épület asztalán letakart szörnyeteg vállából állt ki.

– Mennyi ideig tart? – kérdezte Garry, miközben a karját dörzsölgette. Fájt még ahol Copper beledöfte a vérvételhez szükséges tűt.

Copper vállat vont. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Csak az általános módszert ismerem. Nyulakon már alkalmaztam. De kutyákon még soha. Nagy, nehézkes állatok. Ezért szokták nyulakkal dolgozni, A civilizált világban egyszerű a dolog, megrendeled az immúnis nyulakat. A kísérlet-vezetők közül nem sokan szórakoznak azzal, hogy maguk immunizálják a kísérteti állatokat.

– És mire kell nekik az a sok nyúl? – érdeklődött Garry.

– Elsősorban a kriminológusok használják. A azt állítja, nem ő ölte meg B-t, az inge azért véres, mert levágott egy csirkét. Az állam megcsinálja a tesztet, aztán az már A dolga, hogyan magyarázza meg, hogy az ingén talált vérfolt reagál az emberre immun nyulakra, de a csirkékre immun nyulakra már nem.

– És mit csináljunk ezalatt Blairrel? – Garry hangján érződött a fáradtság. – Odáig rendben van, hogy hagyjuk aludni, de utána?

– Barclay és Benning most szerelik fel a rudakat a Kozmosz Ház ajtajára – mondta keserű hangon Copper. – Connant úriemberként viselkedik. Azt hiszem azután, ahogy a többiek néztek rá, nem is igen bánja, ha magában lehet. Isten a tudója, de mindannyian vágytunk már egy kis magányra.

Clark keserűen felnevetett. – Most nem, kösz. Minél több, annál jobb.

– Ami Blairt illeti – folytatta Copper –, magányt is kap, zárat is kap. Amikor felébred, biztos remek terveket fog kieszelni. Tudjátok, hogy régen hogyan szüntették meg a száj– és körömfájás járványt?

Clark és Garry némán rázták a fejüket.

– Ha nincs száj– és körömfájás – magyarázta Copper, – akkor nem lesz járvány. Tehát minden gyanús állatot leöltek. És minden olyan állatot is, amely a fertőzött vagy fertőzésre gyanús állat közelében volt. Blair biológus, és ismeri a mesét. Retteg a kiszabadított lénytől. Mostanra már valószínűleg rájött a megoldásra. Mindenkit és mindent le kell mészárolni, mielőtt egy rablósirály vagy eltévedt albatrosz tavasszal véletlenül erre téved és... elkapja a betegséget.

Clark szája széle keserves fintorra görbült. – Logikusnak hangzik. Ha a dolgok rosszra fordulnak, talán az lesz a legokosabb, ha szabadon engedjük Blairt. Legalább nem kell öngyilkosnak lennünk. Esetleg meg is esküdhetnénk, hogy ha szükséges, ezt tesszük.

Copper halkan nevetett. – Aki a Nagy Mágnesen utolsónak életben marad – már nem ember lesz – magyarázta. – Tudod, valakinek meg kell majd ölnie azokat, akik nem akarják megölni azokat a... lényeket, akik nem hajlandók az öngyilkosságra. Nincs ennyi robbanóanyagunk, hogy egyszerre végezzünk velük, a robbantás pedig nem sokat lendítene a helyzeten. Az a halvány gyanúm, hogy a lény icurka-picurka része is elég a fennmaradásához.

– Ha – töprengett fennhangon Garry– ha akaratlagosan át tudják alakítani a protoplazmájukat, nem lenne egyszerűbb, ha simán madarakká változnának, és elrepülnének? Mindent elolvashatnak a madarakról, leutánozzák őket, és nem is kell, hogy akár egyet is lássanak. Vagy akár lemásolhatnák az otthoni madaraikat.

Copper a fejét rázta, közben segített Clarknak kioldozni a kutyát. – Az emberek évszázadokig tanulmányozták a madarakat, mert repülő szerkezetet akartak készíteni. Soha nem sikerült. Akkor tudott repülni, amikor felhagyott a másolással, és teljesen új módszerrel próbálkozott. Egy dolog az elmélet, és más dolog a szárnyak, csontok, idegsejtek felépítésének pontos ismerete. Ami a földönkívüli madarakat illeti, lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy az itteni atmoszféra gyökeresen eltér az ottanitól, tehát nem tudnának repülni. Az sem kizárt, hogy olyan bolygóról érkezett, mint például a Mars, ahol annyira ritka az atmoszféra, hogy nincsenek is madaraik.

Barclay kezében egy hosszú repülőgép kábellel lépett be az épületbe. – Kész vagyok, doki. A Kozmosz Házat belülről nem lehet kinyitni. És hova tegyük Blairt?

Copper Garryre nézett. – Nincs biológia labor. Fogalmam sincs hova vihetnénk.

– Mi lenne, ha a Keleti Kunyhóba? – kérdezte rövid töprengés után Garry. – Képes lesz ellátni magát, vagy valakinek törődni kell vele?

– Képes lesz. Inkább magunkkal kell törődnünk – mondta kesernyésen Copper. – Vigyetek be egy kályhát, néhány zsák szenet, anyagot és szerszámokat. Tavaly ősz óta senki sem volt odakint, igaz?

Garry a fejét rázta. – Csak azért gondoltam, mert esetleg... hangos lesz.

Barclay a szerszámokkal babrált, majd felnézett Garryre. – Ha abból indulok ki, ahogy most motyog magában, azt hiszem egész éjjel énekelni fog. És nem hiszem, hogy jó lenne hallani.

– Miért, miket mond? – kérdezte Copper.

Barclay megrázta a fejét. – Nem nagyon figyeltem, de te attól még végig hallgathatod. Az biztos, hogy olyasmiket álmodott, mint McReady. Talán még mást is. Emlekszel, ő aludt a Lény mellett, amikor a Második Mágnestől visszafelé jövet megálltunk. Azt álmodta, hogy él. Meg még sok egyebet. Közben – hogy a fene egye meg – jó oka volt azt hinni, de lehet, hogy tudta is, nem álom volt, nem ám. Tudta, hogy az éledező lénynek telepatikus ereje van, hogy nemcsak olvas a gondolatokban, hanem a saját gondolatait is közvetíti. Szóval nem is álmok voltak. Hanem a szörnyeteg gondolatai. Úgy adta tovább, ahogy most Blair, amikor álmában motyog. Hát ezért tudott olyan sokat róla. A hatalmáról. Gondolom a doki meg én nem vagyunk annyira érzékenyek – már ha hiszel a telepátiában,

– Kénytelen vagyok – sóhajtotta a doktor. – Dr. Rhine a Duke Egyetem professzora bebizonyította, hogy létező jelenség, és hogy vannak, akik rendkívül érzékenyek rá,

– Ha a részletekre is kíváncsi vagy, menj, és hallgasd meg Blair közvetítését. A fiúk többségét már kiüldözte az Adminisztrációról. Kinner egyre a lábasait zörgeti. Ha nem az edényekkel zörög, akkor a hamut kapirgálja.

– Jut eszembe, Parancsnok. Mi lesz tavasszal, mert hogy nincs működő repülőnk.

Garry nagyot sóhajtott. – Attól tartok, az expedíció kudarcot vallott. A kutatásnak vége. Nem oszthatjuk meg az erőinket.

– Szó sincs kudarcról – feltéve, hogy életben maradunk. – Copper szavai ígéretként hangzottak. – Ha sikerül kézben tartanunk... a lelet igazán jelentős. A kozmikus sugárzás, a mágnesesség és az atmoszféra kutatását nem kell háttérbe szorítani.

Garry elnevette magát, de ez a nevetés távolról sem volt vidám. – Épp a rádióüzenetekre gondoltam. A fél világnak elújságoljuk, hogy milyen fantasztikus eredményeket hoztak a felderítő repülések, és azon vagyunk, hogy lóvá tegyünk olyan koponyákat, mint Byrd és Ellsworth.

Copper egyetértően bólogatott. – Sejtik majd, hogy valami nincs rendben. De van annyi ítélőképességük, hogy tudják, ok nélkül nem alkalmazunk ilyen trükköket. Kivárják, míg hazamegyünk, és mindent elmagyarázunk. Majd akkor ítélnek. Szerintem az fog történni, hogy akik tudnak annyit, hogy észrevegyék a csalást, megvárják, míg visszamegyünk. Akik meg nem bíznának meg bennünk, azok nem tudnak annyit, hogy észrevegyék a turpisságot. Ismerjük annyira az itteni körülményeket, hogy elfogadhatóan blöfföljünk.

– Csak mentő expedíciót ne küldjenek – fohászkodott Garry. – Amikor... ha... elmehetünk innen, üzennünk kell Forsyth kapitánynak, hogy hozzon magával mágneseket. De... mindegy, ezzel most ne foglalkozzunk.

– Úgy érted, hogy azzal ne foglalkozzunk, mi lesz, ha nem ússzuk meg? – kérdezte Barclay. – Arra gondoltam, hogy a rádión folyamatosan kaphatnának híreket vulkánkitörésekről, vagy földrengésről. A hangokat a mikrofon alá szerelt robbanótöltettel utánozhatnánk. Persze semmi nem tarthatja örökké távol az embereket. És „az utolsó életben maradt” sok mindent megetethet velük.

Garry most először igazán jókedvűen elmosolyodott. – És ezt a táborban mindenki így fogja gondolni?

Copper elnevette magát. – Te mit gondolsz, Garry? Mi biztosak vagyunk a győzelemben. De nem lesz könnyű, gondolom.

Clark is mosolygott, amikor felnézett rájuk, közben a kutya nyakát veregette, hogy megnyugtassa az állatot. – Magabiztosságról beszélsz, doki?

 

8

 

Blair nyugtalanul mászkált a kunyhóban. A tekintete ide-oda járt, bizonytalanul méregette a négy férfit. A több mint hat láb magas, majd százkilós Barclayt, McReadyt, a bronzóriást, a köpcös, erős kis Copper doktort es az öt láb tíz magas, szikár, acélos izomzatú Benninget.

Blair hirtelen lekuporodott a szoba távolabbi sarkába. A kályha mellé hordott holmijai szigetként választották el négy látogatójától. Csontos öklét össze-összeszorította, szemlátomást rettegett. Világos szeme rebbenve figyelt, kopasz, szeplős fejét félrehajtotta, mint egy madár.

– Senki ne jöjjön ide. Majd én főzök magamnak – mondta ideges, szaggatott hangon. – Lehet, hogy Kinner még ember, de nem hiszem. Majd kikerülök innen, de nem eszem semmit, amit ti küldtök. Csak konzervet. Bontatlan konzervet.

– Rendben, Blair, este elhozzuk – ígérte Barclay – Szened van, a kályhába begyújtottunk. Még egyszer... – előre lépett

Blair azonnal a legtávolabbi sarokba kúszott. – Takarodj! Hozzám ne merj érni, te szörnyeteg! – sikoltotta a kis biológus, és kétségbeesetten kaparta a kunyhó falát, mint aki keresi a kijáratot, vagy legalább megpróbál csinálni magának egyet. – Hozzám ne érj... takarodj... nem kebelezhetsz be... engem nem...

Barclay lassan visszalépett. Copper megcsóválta a fejét. – Hagyd békén, Bar. Egyszerűbb, ha maga rakja össze a dolgokat. Nekünk inkább az ajtóval kell foglalkoznunk...

A négy férfi kiment. Benning és Barclay azonnal munkához látott. Az Antarktiszon nincsenek zárak. Nem volt magánszféra, amit védeni kellett volna. Az ajtófélfa két oldalába hatalmas csavarokat fúrtak, és a sodrott acéldrótokból készült rendkívül erős repülőgép tarlókábelt tekertek a két csavarra. Barclay egy fúróval és fűrésszel dolgozott. Az ajtó aljába kis csapóajtót vágott, amin úgy lehet betolni az ételt, meg amire még szükség lehet, hogy a bejáratot nem kell megbolygatni. Három erős zsanér, két hevederpánt és egy pár tíz centis, vaskos szög segítségével lehetetlenné vált, hogy akárki kinyithassa belülről.

Blair bent idegesen mocorgott. Valami nehéz tárgyat húzott az ajtó elé. Közben lihegett és vad átkokat motyogott. Barclay belesett a kis csapóajtón. Copper a válla fölött kukucskált. Blair a nehéz priccsel torlaszolta el az ajtót. Azt most már akarata ellenére nem lehetett kinyitni.

– Nem tudom, nem ennek a szerencsétlennek van-e igaza – sóhajtotta McReady. – Ha kiszabadulna, mindannyiunkkal a lehető leggyorsabban végezne, az biztos. Amit persze nem szeretnénk. De az ajtónak a rönk eső térfelén van valami, ami rosszabb egy őrült gyilkosnál. Ha választani kell, azt hiszem ide jönnék, és kinyitnám ezt az ajtót.

Barclay vigyorogva válaszolt: – Csak szólj, és jövök segíteni. Most viszont menjünk vissza. ..

A Nap sokszínű szivárványt vont az északi horizontra, pedig már két órája a szemhatár alatt volt. Áz északról érkező milliónyi kavargó hópehely csillogva szikrázott a fényben. Északon a Mágneses hegylánc fehér hósipkái alig látszottak a förgetegben. A sílécek mögött szétspriccelt a hó, mikor elindultak a két mérföldnyire lévő központi táborhely felé. A hófehér Antarktisz fölött feketén integetett a pókláb vastagságúnak látszó magas rádióantenna. Talpuk alatt a hó, mintha finom homok lenne, szemcsés és mégis kemény.

– Tavasz – morogta keserűen Benning. – Jön a tavasz. Hát nem isteni? Hogy én mennyire vártam már, hogy elkerülhessek ebből a rémes, jégbe vágott lukból.

– A helyedben most nem próbálkoznék vele – morogta Barclay. – Aki a következő napokban el akarna innen menni, nagyon de nagyon népszerűtlen lehet.

– Hogy van a kutyád, doki? Van valami eredmény? – kérdezte McReady.

– Harminc óra után? Bárcsak lenne. Ma a saját véremet adom be neki. Gondolom még öt nap kell. Nem tudok eleget ahhoz, hogy hamarabb befejezhessem.

– Az jár az eszemben, hogy ha Connant... megváltozott... akkor miért figyelmeztetett minket rögtön azután, hogy az a rémség meglógott. Nem kellett volna még várnia egy kicsit, hogy... stabilizálódjon? Addig, amíg magunktól felébredünk? – mondta elgondolkozva McReady.

– Az a valami nagyon önző. Nem úgy nézett ki, mint aki telve van nemesebb eszmékkel, igaz? Gondolom minden része csak önmagával van elfoglalva, csak saját magára gondol – magyarázta Connor. – Ha Connant... megváltozott, akkor önvédelemből kellett szólnia... mert Connant érzelmei nem változhatnak, hiszen azt is utánoznia kellett. Az utánzat természetesen tökéletesen utánozza Connant érzéseit is, tehát pontosan azt tette, amit az igazi Connant is tett volna.

– Nem lehetséges, hogy Norris, esetleg Van valahogy levizsgáztatja Connantot? Ha a lény okosabb az embernél, akkor biztos többet tud Connantnál, és evvel lebukna – morfondírozott Barclay.

Copper kimerülten válaszolt. – Ha tud az agyunkban olvasni akkor nem. Akkor nem lehet csapdát állítani neki. Egyébként tegnap este Van is ezt javasolta. Abban reménykedett, hogy válaszolni tud néhány érdekes fizikai kérdésre.

– Remek ötlet volt ez az állandó négyes – Benning végignézett a társain. – Az egyik szemünk mindig a többieken, hogy biztos ne történjen semmi... különös. Fiúk, fő a bizalom, igaz? Bizalommal és hittel telve szemezzünk a másikkal. Bizony isten, kezdem érteni, mit mondott Connant azzal, hogy „Bárcsak látnátok a tekinteteteket". Gondolom, most is így méregetjük egymást. Hol az egyik, hol a másik azzal a különös „vajon-a-másik-három-az-nézéssel" bámul. Sajnos magam sem vagyok kivétel.

– Amennyire tudjuk, Az halott, csak Connant jelent némi problémát. Másra nem gyanakszunk – jelentette ki McReady. – A „négyes" pusztán megelőző intézkedés.

– Alig várom, hogy Garry kiadja a „négyen egy priccsen" utasítást – só-hajtott Barclay. – Eddig sem lehettem sokat magam, de most...